Pünkösdi ének

Hajlongva, szaporán szivattyúzza a hű földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt – Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! – mint friss vizű kútra hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát. Nem részegít el, nem! Nem, nem vagyok boldog, bár száz okom volna. Homlokom nem enged föl leány-kedvesem karjának barna koszorújában sem. – …Túl, túl e hegyeken, lent a hegyek alján egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben ragyogó kastély söpört udvarában… várja, hogy szólítsák… erre kell gondolnom. Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra. Hiába, hiába ragadnák magukkal a mennyei táncba rohanó szép felhők sóvár képzeletem’ hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél! – menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem – nem feledhetem én népemet ott alant! A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam! Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba és itta pislogva, mint jó rumos teát, ezt láttam jöttömben… Sokfelé jártam én s íme bizonyságot tehetek arról akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét undorral rugja szét a villogó hantot – és tudom, ha kiér és alkonyattájban két ökre előtt hazafelé ballag s a jó tavaszi szél inge alá lehel ő csak nyomorának pállott szagát érzi és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet – az út két oldalán ibolyák lángolnak, félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondjait át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve. Nem ismer ő téged, mennybéli Úristen! Vidám ünnepeden ő sötét tolvajként tekereg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain vagy ül az istálló megett… lent, lent nagy mélységben… föl-fölveti fejét, századok ködén át nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején Nyugat, 1929