Pünkösdi ének

Kigombolt nyakadat lágy leány-szél nyalja – hagyd, hadd lebbenjen ki mint selyemnyakkendőd melledből e sóhaj. Örülhetsz, örülhetsz – lent a patak partján ülő beteg füzfa mossa már vén lábát a langyos kék vizben. Boldogabban mintha kedveseddel járnál – hidd, hogy ez a patak tenéked számlálja csillogó pénzeit. Egy percre kinyilott szemednek az égbolt – olvasd el e dombsort s a szétszórt kis házak gondolat-jeleit… Hallga, verni kezdi a távoli kakukszó ne gondolj semmire, ne, ne… csak ezt a húrt figyeld, mely füledben gyantás szél-vonóval csiklandozza réted gyerek-fecsegését, s e versnek sorait, mely dalra várt benned. Ne nézz, ne nézz vissza, hagyd, hadd ficánkoljon szived fent előre, mint fád csúcsán fénylő csókok közt a levél. Hagyd, két kéznél fogva vezessen e karcsu illat – ha másnak nem: magadnak a földet tán még megválthatod. Ne gondolj most arra, hogy elmúlik mindez s elég egy gondolat, hogy csengve széttörjön szemeden kék álmod. Ezer égrelengő sziveddel csak lépdelj költőm! – ma tört botod könnyező rügyei vigyázzák utadat. Nyugat, 1929