Elégia

E szép világon, távoli
urak hullámzó rétjein
friss homlokkal a szél alatt
bolyongván – mintha álmaim
élő, lélegző tájain
járnék, felpisszegő virág
s utánam nyúló ág között –
neszt hallok, zajt, ó dalt köröttem!
Hátam megetti suttogást!
lányok viháncolásai
és mélyen, föld alatt ülő
holt szolgák fojtott kardala!
…Mint nyári dél erjedt heve,
miben csak egy méh döngicsél
és döngve nyúlik messzire –
és már csak úgy cseng, mint egy emlék…
tekinthetek körül, fülem
hegyezvén: mit mond, mit e dal?
Mint messzi vízmalom zaja
zúg mint a lelkiösmeret!
Lobog a dal, a szerelem
s halál gomolygó éneke!
Bomlott hajú vad vizesés:
üvölt a szűz, bukó szabadság!
Rebben már szájam, hogy vele
daloljak és önnön szavam
után megértsem titkait,
szállhassak véle!… – Hogy rekedt
hangom kijő – nem ez, nem ez,
nem ez volt, ó nem! egy merész,
gyors fordulónál elhagyott,
kibujt, felszállt, akit követtem!
Itt volt a karjaim között!
a meztelen lány-mellek itt
remegtek… Szám, szemem, fülem
ég s cseng a csóktól egyre még!
…És éj s nap elmegy, s én lukas
füllel fülelve így megyek
mint a süket, kinek sötét
szivébe’ forr, dörög a vad hang!
Évek színtváltó rétjein
ösvényemen így jöttem én
karom lengetve, fölvetett
fejjel, mint tökrészeg paraszt,
ki egy istennek magyaráz,
s akit szivének csapkodó
szárnya visz át ezer gödör
felett, hogy el mégsem zuhanhat!
…Ott megy és integet a nagy
egek felé, viaskodik
egy dallal, mit maga sem ért,
s miből csupán el-elsodort
foszlányt kap el a távoli
utas, ki mentében megállt
és fejcsóválva nézi őt,
hogy’ lép, magába hogy’ nevetgél,
hogy’ tévelyeg, sír, hány, emelt
ujja hogyan rezeg… s ahol
két esti nyir az égbe nyúl
bukdácsolva hogy’ tűnik el.
 

Nyugat, 1929

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]