Elégia
| friss homlokkal a szél alatt |
| bolyongván – mintha álmaim |
|
| járnék, felpisszegő virág |
| s utánam nyúló ág között – |
| neszt hallok, zajt, ó dalt köröttem! |
|
| és mélyen, föld alatt ülő |
| holt szolgák fojtott kardala! |
|
| …Mint nyári dél erjedt heve, |
| miben csak egy méh döngicsél |
| és döngve nyúlik messzire – |
| és már csak úgy cseng, mint egy emlék… |
|
| hegyezvén: mit mond, mit e dal? |
| Mint messzi vízmalom zaja |
|
| Bomlott hajú vad vizesés: |
| üvölt a szűz, bukó szabadság! |
|
| Rebben már szájam, hogy vele |
| szállhassak véle!… – Hogy rekedt |
|
| hangom kijő – nem ez, nem ez, |
| nem ez volt, ó nem! egy merész, |
| gyors fordulónál elhagyott, |
| kibujt, felszállt, akit követtem! |
|
| Itt volt a karjaim között! |
| a meztelen lány-mellek itt |
| remegtek… Szám, szemem, fülem |
| ég s cseng a csóktól egyre még! |
|
| …És éj s nap elmegy, s én lukas |
| füllel fülelve így megyek |
| mint a süket, kinek sötét |
| szivébe’ forr, dörög a vad hang! |
|
| karom lengetve, fölvetett |
| fejjel, mint tökrészeg paraszt, |
|
| ki egy istennek magyaráz, |
| szárnya visz át ezer gödör |
| felett, hogy el mégsem zuhanhat! |
|
| …Ott megy és integet a nagy |
| egy dallal, mit maga sem ért, |
| s miből csupán el-elsodort |
|
| foszlányt kap el a távoli |
| utas, ki mentében megállt |
| hogy’ lép, magába hogy’ nevetgél, |
|
| hogy’ tévelyeg, sír, hány, emelt |
| ujja hogyan rezeg… s ahol |
| két esti nyir az égbe nyúl |
| bukdácsolva hogy’ tűnik el. |
|
|
|