Thébai menekülő

Hiába vallatsz, téli szél, e recsegő hídon hiába markolsz mellen, hiába szitkozódol, ostorozol, hiába köpsz arcomba – nem cselekedtem semmit, amit bűnnek vállalhatnék – semmit az ég-világon! Kényszerítettek engemet! Ha loptam, ha csaltam, ha hazudtam, ha elhagytam szeretőmet, ha tolvajmód idegen ágyba bújtam, üldöztek engemet, életemet loptam, menekültem. Ezt mondd meg uradnak, ha ő küldött volna! ezt az önteltnek, a nagyszájúnak! Ne törődjön velem, ha eddig nem törődött! – hiába zúgnak szálfás haragjai felettem, bőghet miattam, nem tartozom néki felelettel. Hogy amihez nyúltam, mállott… hogy szerelmem meggyalázták, hogy gyermekkorom gondolatára köpnöm kell, hogy ifjúságomban homlokom dohos szoba lehe s ocsmány gondok koszorúzták nyirokkal, hogy szennyes rongyokban vakaróztam, hogy koplaltam, hogy szomjaztam, hogy fáztam, hogy égtem, hogy áztam, hogy féltem, ha láttam mi várja életem, – hogy nem barátkoztam soha mással, mint a sírokkal – – én bókoljak neki? Hátha maga volna az apám! Magzatjának a nemző adósa – tudja ő nagyon jól ezt! Mit kaptam én? miket? – ezt a rettegő szivet köszönjem talán, a szűkölőt, a csüggedőt, a gyávát? ezt az arcot, ezt a két vak szemet, miket véresre mar a könny ezen az éjszakán? Vakok ők, vakok, nem láttak semmit se földön, se égen, mit tudtam, én kezem mit érint, mit érint lábam, mit a szám! nincs mit meggyónnom! ha bűn esett, megesett! nem az én vétkem! belémvághat éles pillantása, átjárhatja velőmet, húsomat, szememet, kezemet, eremet, belemet, minden utolsó csontom – ilyen vagyok, ez vagyok! Glória! nem én csináltam magamat – Vegye vissza, amit adott, nem tett velük boldoggá engem! De törje ki alólam két bokámat, rugjon föl, mint rühes lovat, ha arra kaphatná magát, hogy dicséretére térdem térdre omoljon. Ezt mondd meg neki, Aeolus, s ezt: ne mutogassa nékem hatalmát! ha szembekerülünk – az én hangom lesz hangosabb, a vádlóbb, kiáltója oktalan szenvedéseimnek! Egyedül vagyok én, s hogy sorsom hova hajlik – bízza csak énrám! A várost odahagytam, odahagyhatom éltem is, ha tetszik; e hídon túl a puszta… lelkem is eljuthat oly kietlen szabad tájra, hol már ő sem úr… hol már idegen a nap, a hold, s emléktelen az álom és a vágy. Együtt, 1928