|
A Váci út és Hungária körút szögében, egy kis utcában, melyen hajtószíjjak
és csövek folynak át, melynek most minden kijáratát elzárta az éj, egy nyomorúságos szegény
közben – a Csongor utcában – egy ember közeledik mosolyogva felém. „Kitartás” – mondja
– „rögtön itt a tenger” és hátra mutat. – Valóban, az utca végén vörös vitorlákkal gyors
bárkák rohannak, alattuk sistereg a víz, a korom, a kormos ablakokból kiáradó füst. A part
felé szaladok, most látom, lovasok ezek a bárkák, zászlóikat vettem égő vitorláknak. A
patkók hányják a havat. De miért nem állnak meg? – „Szót se erről” – mondja az ember,
most ismerem meg: barátom ez, akit megöltetek és fülembe súgja a titkot. – Hurrá! forgok az
örömtől, átölelem barátomat, egymás szemébe nevetünk, kezet fogunk, egy kard markolata
marad a kezemben.
|