Sub specie aeternitatis

Hittagadók hitének is tagadója, elsősorban mindig önmagammal elégedetlen, egyedüli reményem, hogy lázas kétségbeeséssel szított türelmetlenségem, amely mindenben, minél gyorsabban a legszélső szélsőségre dob, egy nap elvisz majd a legvégső fokra, honnan lezuhanván, ha nem is a megfoghatatlan fény völgyeibe zuhanok, de utolsó lépésem előtt sajnálkozás nélkül tekinthetek vissza, nem lesz semmi veszteni valóm. Ez a legvégső határ, legmerészebb szirt, a tiszta abszurdum felénk eső partja lesz számomra az indulás kikötője. Csak azok látják utamat, kiknek semmi veszteni valójuk.

Nincsen semmi veszteni valóm. Szép szó, szertelenség, egykedvűen dobom el használt eszközeim, sodorjon saját súlyom.

(A fegyvercső irányát ismerve, te varázsvessző lehetsz csak, ideges ujjaim között táncoló töltőtoll, a forráskereső csodálatos botja. Hogy íme van még kedvem és erőm magam elé diktálni ezeket az úgy megunt szavakat, csak a remény visz rá, hogy véletlenül ajkamra téved a bűvös ige is, aminek hallatára megbillensz s ott fúródsz a közönyös földbe, ahol életem eddig hiába kutatott titka pihen.

Semmi rejtegetni valóm: kezemben a toll, de fogalmam sincs, mit fogok a következő sorban írni. Mesterségbeli literátorok bizonyos megvetéssel szólnak azokról az írókról, akik történetük elején még nem tudják, mit is fognak hősükkel csinálni. Leteszek arról, hogy épp ily megvetéssel válaszoljak erre a piaci ócsárkodásra. Mit tudom én, mit fogok önmagammal is cselekedni! Büszke vagyok szabadságomra, mely eddig is már három javításnélküli oldalt eredményezett. Büszke vagyok szabadságomra, a kötetlen szavakra, szivem független iránytűjére, Kolumbus kedvére.)

Micsoda dél is ez! A napsugarak a mezőbe vert hatalmas kések. Minden penge ragyog és csattogtatja a szörnyű álombeli fényt. A pengéken keskeny csíkban tekerődzik a vér. Megölt barátaim vére ez, ezek az óvatos pondrók. Földre érnek, szétmásznak a magas növények között, fölemelkednek, fejüket csámcsogva a nap felé fordítják, szabad alkotás könyörtelen teremtményei.

Vigyázz! Vigyázz! A kések útvesztőjében egy fiatal lány tart felém. Nem tudja, istenem, nem tudja, milyen veszélyben forog? Kiáltanék, de szörnyű kínok közt reccsennek ki fogaim. Forróság önt el a borzalmas gyönyörtől. Fölugranék, de körmeim meszes falon kaparnak, mögöttem az üveglapon palavessző csikorog. Pohár csattan a hajnali tükörben. Valaki szíven lőtte magát? Távolról ágyúdörgés. Már a várost ostromolják? Hát ime, mégis, mégis… A lány, M. Ch. de L., kezével angol nyelvkönyvet tart maga elé. Tiszta hangon énekel.

…olyan vagyok, mint a csillagos ég

olyan vagyok, mint a zengedelem…

Az ének vihart ver föl. A kések sziszegni kezdenek, a nap elborul, az ének ronggyá foszlik. Ökörnyál csillog szerteszét a mezőn.

A lány makacs, tovább énekel, ez az oka, hogy rohamosan leszáll az est, rögtön vaksötét lesz. Én a város szélén, az erkélyen állok, Somogyváron, a Bezerédy uccában, valami gyilkosság miatt zártak ide. Lónyerítést hallok. „Holnap lesz a mennybemenetel!” kiáltja valaki. A lány eltűnik a sötétben, fölitták a férgek, akik most szabadon tekerődznek a kertben, a kavicsos járdán, a kanyargó országutakon. Egyedül vagyok, teljesen egyedül, a völgyet elöntötte a kocsonyás vér, csak a szemben lévő dombon fénylik még a bordeaux-i kikötő hét világítótornya.

Semmi sem segít. Hallom a lépcsőn a fegyveresek lépteit, ismét elvesztem, nem menekülhetek, magam akartam sorsomat. Miért akartam?

(Balkezem remegésén érzem, hogy ver a szivem. Miért akartam? Nem játék ez. Jóslat?)

Elérkeztünk, barátaim, kerülő és veszélyes utakon, de elérkeztünk oda, hol az ember tervez és végez. Az erősebbek kedvéért mégegyszer: oda, hol egyedül vagyunk, hol minden a miénk, sorsunk összes győzelmei és gyötrelmei, a felemelkedés és a zuhanás.

Mindenből száműzötten, tán vérünk könnyű irama sodort erre a tájra, tán csak az elfordulás attól, ami számunkra már elviselhetetlen volt, tán az a legkegyetlenebb és legvigasztalóbb törvény, amiről csak az éhezők tudnak. Magam alig emlékezem már, hogyan kerültem ide.

Morál mindenekfölött s a morálnak is csak a szabadságot fűtő tüzére gondolva, és nem logika! Hogy ez a morál bármiben is megkötés lehetne? A parancs itt mindig rohamra szólít s annak, aki engedelmeskedni merészel, fel kell áldoznia mindent, a jövendőt, az észt, a boldogságot. Hiábavaló volna forrását kutatni: a hirtelen kilobbanó dühöt a környező – és logikus rendben sorakozó! – jelenségek szennyes tirannizmusa ellen, az életet is odadobó tiltakozást, vagy az önmagunk ellen fordított bosszút: a legmagasabb erkölcsiséget, amely aszimptomatikusan már a legmélyebb romlással találkozik s amelynek apologetikáját minden idők legnagyobb és legőszintébb moralistája írta meg, marquis de Sade, a mártir.

Csak a fájdalom visz előre. Hallom a fegyveresek lépteit s nem mozdulok. Egyedüli menekvés, ha szembeszállok velük, a fegyveresekkel, a vérrel, a nappal, a napgyötörte vidékkel.

Tapasztalataink vannak arra, hogy a hangsúllyal kiejtett szó előtt milyen gyáván huzódnak vissza a kaotikus jelenségek szörnyei; arcpirulva sorakoznak a parancsszó hallatára. Csak szellemünk bátorságától függ, hogy kipusztítsuk és újra benépesítsük a földet. A szó elhangzik, a belélehelt energiától függ, hogy darabokra törve hull-e a földre, vagy ragyogva csengőn megáll a levegőben, forogni kezd és borotvaéles szárnyaival letarolja a megalkuvás dudnövényeit. Itt az ideje, hogy dekretáljuk a szellem diktatúráját. Gyávaságunk volt minden bukásunk oka. Bambán elfogadtuk a következtetés nyálas csúszó-mászóinak tekervényét:

Izabella ember

IZABELLA HALANDÓ

Minden ember halandó

s azóta, anyák tejével szíva be a halál gondolatát, menthetetlenül pusztulunk. Ám jelen sorok írója, kinek semmi köze a halálbatörődő Izabellához, sohasem fog meghalni. Nem első eset lesz a földön. Énoch, Empedoklesz, Pirmaya, Illés, Tianiai Apolloniusz, Ahasvér, Ahremeon után, hogy csak a legismertebbekre hivatkozzam, égő függönybe csavarodva fogja elhagyni a földet, ha kedve lesz rá. Egykedvűen nézi a krajcáros spekuláció és a legszomorúbb hülyeség kormányozta emberi sorsot, előre tudja a következő felvonást: szép színjáték, igazi görögtüzes jeleneteid még hátra vannak, nem fognak meglepni engem.

Dokumentum, 1927