Atmoszféra

A levegő üvegburka alatt élünk, ő alakít minket, mint halakat a víz. A levegőt mindnyájan beszívjuk, ez az egyetlen megmaradt közös tó, hol szavaink fürödnek. Lelkünk fuldoklik benne. A szenvedők jajai bemocskolják a levegőt. A káromkodás fölszáll, mint a füst, korom lesz belőle, szemeinkbe hull. Sírsz. Gesztusaink, mint megriadt légcsavarok kékre zavarják a levegőt. Nem látni most már keresztül rajta. Azt mondják, mögötte terül el az ég.

Az eső egyre zuhog, de soha sem mossa tisztára a levegőt, mert mi belelélegzünk folyton. Éjjel azonban, mikor legalább nem beszél az ember, leülepszik a szenny, arcainkra fagy – álom – s a fák fejüket gyakran már a csillagokba mártják.

Vannak szüzek, kik az ég sugarában állnak tisztán, s a hold homályos üvegén keresztül szemükbe átragyog a fény. Így ha csukott a szemed, azt hiszem, kinyitásakor biztosan galamb repülne ki belőle, mutatónyílként a napforrás felé.

Napjaim a dél tengelye körül, mint ólomkorongok forognak. Tengelybe szórt homok – a szenvedés és a várakozás órái – lassítják a forgást.

Este mellettem fekszel, mint egy moszat, s vágyaink szomorúságból fakadt buboréka fölszáll a tóból, szintén a csillagok felé.

Ez a titka istennek, gyötörtetésünknek, szerelmemnek és a fogantatásnak.

Ma, Wien, 1924. IX. évf. 5. szám, ápr. 15.