El ne essél, testvér1
Csüggedéssel, mély fájással, tán lankadó akarással, |
Sebzett szívvel, beteg fájón e kietlen rideg tájon |
|
Sok-sok vidék már mögöttünk, nagy ideje, hogy mi jövünk, |
És talán most a viharban karod nem lesz a karomban |
S támaszt tul lankadt fejünk |
|
Hajunkat a szél cibálja, arcunkat az eső vágja, |
De az erőnk ne apadjon, nagy hívésünk el ne hagyjon |
S meg-megroggyan bár a lábunk, de mi a jövőbe látunk, |
S bús utunknak vége előtt |
|
Népszava, 1920. december 22. |
|
|