Függelék¹

Kötetben meg nem jelent versek

1924–1983

Az idegen¹

Joszip, ő szerb fogoly itt a tanyán,

a szája minekünk

érthetően akkor nyílik meg csupán,

ha eszik; úgy eszik, mint mink eszünk.

Eszik, nevet, hogy ő is tudja ezt,

ím egyformák vagyunk!

mind ember, aki eszi a levest.

S mi vele eszünk, ez a válaszunk.

Örvend, bólong, úgy eszik, úgy örül,

minthogyha életét

beszélné: csak egy a sok közül –,

mint a miénk –, s attól oly ritka-szép!

1917–1918 nyara (?)

El ne essél, testvér¹

Csüggedéssel, mély fájással, tán lankadó akarással,

Bódult, zúgó fejjel,

Sebzett szívvel, beteg fájón e kietlen rideg tájon

Vándorutunk fáradalmin

Testvér, ne csüggedj el.

Sok-sok vidék már mögöttünk, nagy ideje, hogy mi jövünk,

Egymást támogatván,

És talán most a viharban karod nem lesz a karomban

S támaszt tul lankadt fejünk

Egymás görnyedt vállán?

Hajunkat a szél cibálja, arcunkat az eső vágja,

A sár bokánkig ér,

De az erőnk ne apadjon, nagy hívésünk el ne hagyjon

Soha-soha minket

S meg-megroggyan bár a lábunk, de mi a jövőbe látunk,

S bús utunknak vége előtt

El ne essél, testvér.

Népszava, 1920. december 22.

Világosság

Óceánokra kelt hajók szíve a delejtű,

Észak s Dél vonzásában hangtalan mind össze dobban.

Az ütő kalapácsokat jajdulva csattantja

vissza az acél, s a halottaknak sem

tömheti senki be a száját.

Szemeim kínnal ássák föl az éjjelt,

sziporkázón csavarodva, mint a fúró

siklik sugaruk át a vason.

Ó, de mágnestelen, pólusra vert szi-

veink nem keringhetnek soha, mint

a csillagok.

A víz széjjelfeszíti a sziklát,

mert állhatatos függéseknek rendjén

ütközve és ütve erjed a teljesedés,

rejtett erők bomlásán mindenütt.

Az Igaz áll. Forgó szférák mögött merev.

Hajt ím, lefojtottat, tiszta lázadásra, halálba ha kell!

Hitem élesre kihidegült törvény.

Visszfénynél nem több. Mit az éjjel fölrak,

zengő csákányoktól reggelre bedől.

Ék, 1924

Éjjelben győzni¹

Testében égtek tündöklő golyók

És rávilágítottak szivére, amely

Mint holdudvarban a hold, a kínok gyűrűjében

Oroszország fölött remegve foszforeszkált.

Most üstökösség gyulladt,

véres mutatónyíl

Látja a föld és ráemeli arcát,

Ő, néz reánk: az elszámolások ideje ez.

– Saint-Denisben tegnap a gyászinduló

Áthúzott mindnyájunk szivén, mint sulyos sötét szallag

Kőszobrának nehéz pillantása.

Esőben álltunk, az emlékek mind a szemekbe fagytak

Keresték sokan azt amit elvesztettek, sírtak

Az elszálló üzenetek meglebbentették a zászlókat.

Az ő neve már egy szál a fonálban

Mely egy sorra fűz bennünket mindvégig, szétszórt gyöngyöket

Két órakor

megtorpant a Kreml, Moszkva harangjai

szétsírtak Európába

Hol a száműzött külvárosokban miknek az utcája rohadó koporsó

A bánat és a köd ingó árkaiban megszólaltak a házak,

szavaikban megcsörrent a lánc és az eltörött edény:

Sulyos gyümölcsként érnek sziveink már a tűrésben, Oroszország,

Ma ez a szomorúság kigyújtja az elkeseredést és a

bosszút, mely szétömlik, mint a lámpa

mikor

mikor villan meg már szuronyaid hegyén az a Hajnal?

Az égen föltűnik Lenin sápadt arca. Éjjelben győzni.

Előre, vörös hadsereg, föl, föl, tipord le a vétkek vetéseit

Mint szikrák hullanak szerte a harangszóban az ő szavai:

„…háborúságot az igazságért

Minden hatalmat a Szovjeteknek…!”

De mi látjuk egyre tejüveg homlokát,

Melyen átizzik a bizonyosság hite és a jóság.

Aki ismeri a törvényt, nyugodtan megy, biztosan a fény felé a sötétben,

Kegyetlenül küzd az akadályokkal, harcol, hirdet és halad az úton

Mely legvégén a csillagokba hajlik

Légy hozzá hasonló.

Ék, 1924

Atmoszféra

1

A levegő üvegburka alatt élünk, ő alakít minket, mint halakat a víz. A levegőt mindnyájan beszívjuk, ez az egyetlen megmaradt közös tó, hol szavaink fürödnek. Lelkünk fuldoklik benne. A szenvedők jajai bemocskolják a levegőt. A káromkodás fölszáll, mint a füst, korom lesz belőle, szemeinkbe hull. Sírsz. Gesztusaink, mint megriadt légcsavarok kékre zavarják a levegőt. Nem látni most már keresztül rajta. Azt mondják, mögötte terül el az ég.

2

Az eső egyre zuhog, de soha sem mossa tisztára a levegőt, mert mi belelélegzünk folyton. Éjjel azonban, mikor legalább nem beszél az ember, leülepszik a szenny, arcainkra fagy – álom – s a fák fejüket gyakran már a csillagokba mártják.

Vannak szüzek, kik az ég sugarában állnak tisztán, s a hold homályos üvegén keresztül szemükbe átragyog a fény. Így ha csukott a szemed, azt hiszem, kinyitásakor biztosan galamb repülne ki belőle, mutatónyílként a napforrás felé.

3

Napjaim a dél tengelye körül, mint ólomkorongok forognak. Tengelybe szórt homok – a szenvedés és a várakozás órái – lassítják a forgást.

Este mellettem fekszel, mint egy moszat, s vágyaink szomorúságból fakadt buboréka fölszáll a tóból, szintén a csillagok felé.

Ez a titka istennek, gyötörtetésünknek, szerelmemnek és a fogantatásnak.

Ma, Wien, 1924. IX. évf. 5. szám, ápr. 15.

Halott

égre forduló szemeiben lassan

billent föl a táj

pann

és a mult

mondták egyesek sötét kutakba fult

mások másokat is beszéltek róla

az égen látták lassan gyalogolni

fázott és enni kért

szenvedő tehenem álma csábitotta volna el

fagyos szelek zátonyain hevert

bevert száj

feltépett köröm

szivében a csirázó golyó –

könnyei

foszló szavak fátylán szürődtek át

és hulltak ablakomra

hangjában a szél

hajában az eső

hangjában ez a hajnali eső és zokogó szivem

365 Aktivista folyóirat. Különszám. 1925. június 15.

Értünk elhulló proletár halottak

A forradalmak munkás-áldozatainak emlékére

Ősz volt már akkor,

vagy csak sziveinkből hullatta levelét a megpörkölt remény

mikor elvesztett ütközetek után

ő meghalt.

Csöppenként hulltak szájából a napok,

pirosan amiket élhetett volna még,

És milliárdok micsoda folyama tört meg benne!

Ismerted őt te is, bár arcát elkeverte

akkor már hajnalok ködje, a füst, a zaj, a nyomor.

A korom alagútjaiból jött, gyárkapuk alól,

s mikor már épp kiért volna a fényre

szájában csattant egy acéldarab.

Két alvadt szeme két fölnemváltott pénzdarab

csodálkozva látott a napon át.

Por szállt fölöttünk, rossz jóslat, mint egy átok,

füst szállt mögöttünk, két gépfegyver a dombról,

de ő megfagyva hevert már csak az árok

karjaiban, mint egy álomban.

Évek úsztak el azóta így az álomban!

sodródtunk tovább

vonatok, menhelyek, éjek sodrain át

s talán ép az ő asszonyát

vetted s vesztetted el.

Savós lett a vér.

Ó emlékezzetek,

halott szájából megrágatlan hullt ki a kenyér!

Mindnyájunk testvére volt,

mindnyájunk sorsának hordozója,

ki helyettünk akkor arcraborult.

Megállt, hátra fordult, hirtelen leült, meghalt:

bevárta az utána jövőket

ó egyre hulló proletár halottak

ó értünk előre lefizetett váltság,

vajon a mi életünk mennyivel ér ma többet,

mint az övék, mit golyó és kötél szakított meg,

szívemet fojtja ez az adósság,

mit gyáván egyre halasztunk fizetni.

ÚJ ELŐRE, New York, 1926. jan. 31.

Száműzetésem első keserű éneke

Vándor kit útszélre terített egy fáradt nehéz illatú dal

és a tőr

mely az estből hullt szivedbe

erősen tartsd melleden a mentőöv koszorúját

sós hab mossa a fedélzetünk zokogás

köd

süllyedő hajók áldozata

süllyedt hajnaloké

e rohanó alkony jégzajlása alatt jól fogd a korlátot

vak vihar tépi arcod naptárának leveleit

álmaid horgonya micsoda tetemeket szed föl

Kapitány!

álmosan legelnek, mint az akasztottak s halkan

lassú dalba fognak gyermekkorod hangján –

a köd hajában a füst hajában

cerebrális ködök gyors bokrai között

míly vidékre veri vitorlád még a szél

boulevard Aragon?

szaharai éjfél!

mikor a tigris gyémántfoggal lép a homokon

s a pálmafa erében megpattan a síró hegedühúr –

mid hiányzott még, hogy akkor továbbmentél

sivatag ez, tenger vagy emlékezet?

szelek selymeiből mezők hullámáról

selymes hajnalokból útszélre terített

egy csillag fénye – egy szín – egy hördülés – egy dal

a dzsungel nádjai közt fekszem öledbe fojtott arccal

fülemben a kígyó hideg mellemben izzad félkézzel

takarja homlokát a hold és rohan rohan a sóvá

fagyott völgyből

Dokumentum, 1926. XII. 1. sz.

Sub specie aeternitatis

I. A türelmetlen költő vallomása

„A force de changer continument

de peau nous voilà plus

nus qu’un air musical plus sen-

sibles que l’air des champs de

neige.”

I. I. de l’Académie Française

Hittagadók hitének is tagadója, elsősorban mindig önmagammal elégedetlen, egyedüli reményem, hogy lázas kétségbeeséssel szított türelmetlenségem, amely mindenben, minél gyorsabban a legszélső szélsőségre dob, egy nap elvisz majd a legvégső fokra, honnan lezuhanván, ha nem is a megfoghatatlan fény völgyeibe zuhanok, de utolsó lépésem előtt sajnálkozás nélkül tekinthetek vissza, nem lesz semmi veszteni valóm. Ez a legvégső határ, legmerészebb szirt, a tiszta abszurdum felénk eső partja lesz számomra az indulás kikötője. Csak azok látják utamat, kiknek semmi veszteni valójuk.

Nincsen semmi veszteni valóm. Szép szó, szertelenség, egykedvűen dobom el használt eszközeim, sodorjon saját súlyom.

(A fegyvercső irányát ismerve, te varázsvessző lehetsz csak, ideges ujjaim között táncoló töltőtoll, a forráskereső csodálatos botja. Hogy íme van még kedvem és erőm magam elé diktálni ezeket az úgy megunt szavakat, csak a remény visz rá, hogy véletlenül ajkamra téved a bűvös ige is, aminek hallatára megbillensz s ott fúródsz a közönyös földbe, ahol életem eddig hiába kutatott titka pihen.

Semmi rejtegetni valóm: kezemben a toll, de fogalmam sincs, mit fogok a következő sorban írni. Mesterségbeli literátorok bizonyos megvetéssel szólnak azokról az írókról, akik történetük elején még nem tudják, mit is fognak hősükkel csinálni. Leteszek arról, hogy épp ily megvetéssel válaszoljak erre a piaci ócsárkodásra. Mit tudom én, mit fogok önmagammal is cselekedni! Büszke vagyok szabadságomra, mely eddig is már három javításnélküli oldalt eredményezett. Büszke vagyok szabadságomra, a kötetlen szavakra, szivem független iránytűjére, Kolumbus kedvére.)

II. A költő nem énekel az esőről. esőt csinál

Micsoda dél is ez! A napsugarak a mezőbe vert hatalmas kések. Minden penge ragyog és csattogtatja a szörnyű álombeli fényt. A pengéken keskeny csíkban tekerődzik a vér. Megölt barátaim vére ez, ezek az óvatos pondrók. Földre érnek, szétmásznak a magas növények között, fölemelkednek, fejüket csámcsogva a nap felé fordítják, szabad alkotás könyörtelen teremtményei.

Vigyázz! Vigyázz! A kések útvesztőjében egy fiatal lány tart felém. Nem tudja, istenem, nem tudja, milyen veszélyben forog? Kiáltanék, de szörnyű kínok közt reccsennek ki fogaim. Forróság önt el a borzalmas gyönyörtől. Fölugranék, de körmeim meszes falon kaparnak, mögöttem az üveglapon palavessző csikorog. Pohár csattan a hajnali tükörben. Valaki szíven lőtte magát? Távolról ágyúdörgés. Már a várost ostromolják? Hát ime, mégis, mégis… A lány, M. Ch. de L., kezével angol nyelvkönyvet tart maga elé. Tiszta hangon énekel.

…olyan vagyok, mint a csillagos ég

olyan vagyok, mint a zengedelem…

Az ének vihart ver föl. A kések sziszegni kezdenek, a nap elborul, az ének ronggyá foszlik. Ökörnyál csillog szerteszét a mezőn.

A lány makacs, tovább énekel, ez az oka, hogy rohamosan leszáll az est, rögtön vaksötét lesz. Én a város szélén, az erkélyen állok, Somogyváron, a Bezerédy uccában, valami gyilkosság miatt zártak ide. Lónyerítést hallok. „Holnap lesz a mennybemenetel!” kiáltja valaki. A lány eltűnik a sötétben, fölitták a férgek, akik most szabadon tekerődznek a kertben, a kavicsos járdán, a kanyargó országutakon. Egyedül vagyok, teljesen egyedül, a völgyet elöntötte a kocsonyás vér, csak a szemben lévő dombon fénylik még a bordeaux-i kikötő hét világítótornya.

Semmi sem segít. Hallom a lépcsőn a fegyveresek lépteit, ismét elvesztem, nem menekülhetek, magam akartam sorsomat. Miért akartam?

(Balkezem remegésén érzem, hogy ver a szivem. Miért akartam? Nem játék ez. Jóslat?)

III. Ember tervez és újabb vallomás

Elérkeztünk, barátaim, kerülő és veszélyes utakon, de elérkeztünk oda, hol az ember tervez és végez. Az erősebbek kedvéért mégegyszer: oda, hol egyedül vagyunk, hol minden a miénk, sorsunk összes győzelmei és gyötrelmei, a felemelkedés és a zuhanás.

Mindenből száműzötten, tán vérünk könnyű irama sodort erre a tájra, tán csak az elfordulás attól, ami számunkra már elviselhetetlen volt, tán az a legkegyetlenebb és legvigasztalóbb törvény, amiről csak az éhezők tudnak. Magam alig emlékezem már, hogyan kerültem ide.

Morál mindenekfölött s a morálnak is csak a szabadságot fűtő tüzére gondolva, és nem logika! Hogy ez a morál bármiben is megkötés lehetne? A parancs itt mindig rohamra szólít s annak, aki engedelmeskedni merészel, fel kell áldoznia mindent, a jövendőt, az észt, a boldogságot. Hiábavaló volna forrását kutatni: a hirtelen kilobbanó dühöt a környező – és logikus rendben sorakozó! – jelenségek szennyes tirannizmusa ellen, az életet is odadobó tiltakozást, vagy az önmagunk ellen fordított bosszút: a legmagasabb erkölcsiséget, amely aszimptomatikusan már a legmélyebb romlással találkozik s amelynek apologetikáját minden idők legnagyobb és legőszintébb moralistája írta meg, marquis de Sade, a mártir.

Csak a fájdalom visz előre. Hallom a fegyveresek lépteit s nem mozdulok. Egyedüli menekvés, ha szembeszállok velük, a fegyveresekkel, a vérrel, a nappal, a napgyötörte vidékkel.

Tapasztalataink vannak arra, hogy a hangsúllyal kiejtett szó előtt milyen gyáván huzódnak vissza a kaotikus jelenségek szörnyei; arcpirulva sorakoznak a parancsszó hallatára. Csak szellemünk bátorságától függ, hogy kipusztítsuk és újra benépesítsük a földet. A szó elhangzik, a belélehelt energiától függ, hogy darabokra törve hull-e a földre, vagy ragyogva csengőn megáll a levegőben, forogni kezd és borotvaéles szárnyaival letarolja a megalkuvás dudnövényeit. Itt az ideje, hogy dekretáljuk a szellem diktatúráját. Gyávaságunk volt minden bukásunk oka. Bambán elfogadtuk a következtetés nyálas csúszó-mászóinak tekervényét:

Izabella ember

IZABELLA HALANDÓ

Minden ember halandó

s azóta, anyák tejével szíva be a halál gondolatát, menthetetlenül pusztulunk. Ám jelen sorok írója, kinek semmi köze a halálbatörődő Izabellához, sohasem fog meghalni. Nem első eset lesz a földön. Énoch, Empedoklesz, Pirmaya, Illés, Tianiai Apolloniusz, Ahasvér, Ahremeon után, hogy csak a legismertebbekre hivatkozzam, égő függönybe csavarodva fogja elhagyni a földet, ha kedve lesz rá. Egykedvűen nézi a krajcáros spekuláció és a legszomorúbb hülyeség kormányozta emberi sorsot, előre tudja a következő felvonást: szép színjáték, igazi görögtüzes jeleneteid még hátra vannak, nem fognak meglepni engem.

Dokumentum, 1927

Voiliers

pour Paul Éluard

Ni ceci, ne celà. Ni les feuillages secs

De ses sourires fanés, ni les vapeurs d’automne

Des paysages fatigués de tes rêves matinaux

N’arréteront plus le coeur qui se laisse rouler

Le coeur qui s’endort dans un pays plus lourd

Que tous les lourds soupirs de cruels messages

Roulent impassible aux flots amers des draps

Flots amers des nuages vers l’avenir des eaux

Dans un pays profond profond pour les yeux

Saisis par les souvenirs d’un départ sans adieux

Sans larmes sans au-revoir

Dokumentum, 1927

Csendben

Bucsu nélkül akik az esőbe kiléptek. Az éjből vissza-

verődő refrén. Ez a hullám! Fölemelkedem. A szoba

emlékké hull szét.

Ő intett felém!

A város ég –

Az ablakon át látom a menetelőket –

a le-lebukó zászló, az üszkös fejek, a felemelt kezekből

kilobbanó láng, a szél zátonyain a távoli akasztottak, a

pörkölődő reggel! a közelgő lábdobogás

A fénylő puskacsövek

És ez a kiáltás, mely magával sodor.

Dokumentum, 1927

(Minden ami veszendő!…)

Minden ami veszendő! Gyorsan veszítsük el.

A vér nehéz, a szív, a kéz, a száj –

De könnyű fej

Vár a csönd kikötőiben

Tél hozza csengő késeit

Minden lehull –

Magunk vagyunk –

Mindent szabad

mint a szerelmeseknek az éhezőknek

bebörtönzötteknek a menekülőknek a szélben

a meztelen füstnek

Dokumentum, 1927

Száműzetésem második keserű éneke éj

szíven folyondár ami léghuzat

vagy távozó hajó hegyeink fölött

nehéz dala száll

nehéz dal hajlik a füstölgő lámpa

szívéből szívedre a nehéz ág

a kapu előtt már valaki vár

a síkos egekbe foszló út elején

míg melled szomorú térképein én

a siető lépteket hallgatom

az éj bokrai közt menekülő léptek

a menekülőt az éj forrásához viszik

magányosság síkos örvényeihez hol

perceket számláló véred hullámain

út foszlik el felhő távozó hajófüst.

Dokumentum, 1927

Hajnali fény

A Váci út és Hungária körút szögében, egy kis utcában, melyen hajtószíjjak és csövek folynak át, melynek most minden kijáratát elzárta az éj, egy nyomorúságos szegény közben – a Csongor utcában – egy ember közeledik mosolyogva felém. „Kitartás” – mondja – „rögtön itt a tenger” és hátra mutat. – Valóban, az utca végén vörös vitorlákkal gyors bárkák rohannak, alattuk sistereg a víz, a korom, a kormos ablakokból kiáradó füst. A part felé szaladok, most látom, lovasok ezek a bárkák, zászlóikat vettem égő vitorláknak. A patkók hányják a havat. De miért nem állnak meg? – „Szót se erről” – mondja az ember, most ismerem meg: barátom ez, akit megöltetek és fülembe súgja a titkot. – Hurrá! forgok az örömtől, átölelem barátomat, egymás szemébe nevetünk, kezet fogunk, egy kard markolata marad a kezemben.

Dokumentum, 1927

Újra föl

Magánosságodban lombtalan

szél kapta el hulló gesztusaid levelek buknak mögötted intések búcsúzások

a síkos járdán hol véletlen s percek szigorú árama sodor micsoda szél ez micsoda víz

mi fojtotta beléd a szót évek óta mi fojtotta beléd a kiáltást felébreszthetetlen

feledés enyhe hullámain fel-felriadt ujjaid hány ág után kaptak hányszor a nap köteleibe

a síkos járdán hol annyi vér ömölt kiköpött düh undor kiköpött keserűség füst

hányszor elszakadt itt kezeim horgonya szívem horgonya hányszor felszakadt

szállodai szobákban hol délután a halál hervasztja az inget

délutáni szobákban hol a gyűrt ing emlékeztet a halálra s hervasztja a szerelmet

hervadó szobákban hol a vánkosok közt haldokló szerelmed illata árad életed

ebben az áramban minek ízét éreztem csak irányát soha

bölcsőnkre keringő lágy liliompihék anyánk meleg dalából

forró csírájára alig emlékszik már a lombhullató szív az önzetlen szem

simogatások legyezték egykor arcunk nővéreink kezei tejnedvű levelek

üzenetek illata ó tavasz ide érnek némán kimúlni az elsűlyedt harangok

nyelvük alatt a kifejthetetlen gyöngy a panasz

vídámság puha madaram torkában undorodva némítottalak el

gyermekkoromból ajtók dörrenését hallom az elitélt lehanyatlik

a tükröt a tányért a kilincs szárnyait

a könnyező ablakot kéményem búcsúzó zsebkendőjét a dalt

egykedvűen hagytam el

mögöttem egy állat sírja ömlő vérét

sarkokon levágott kéz mutatja sorsom

tovább

tovább csak tovább születés és halál léghuzatában lebegő fürtökkel ha ingadozva ha tájékozatlan is

emlékezet könnyű felhői alatt kicsit elfogódva kicsit óvatosan

óvatosan s belül már gyászoló eleganciával esti szellők finom ízlése szerint

tűnődés s hasztalan cigaretták ízével a fejben

jobb felől a süket bal felől a vak közönyös kezeid

légüres ez a táj állnak a felhők dermed a csend hallani amint

hűvös ködökben sisteregve forog a kiméletlen nap a kiméletlen hold

a nedves lomb az ablakhoz verődik a halott házmester szivére fordul

hasztalan zajongnak hasztalan döng a kapu fáradt ő fáradt a folyosó puha

szőnyegén tompuljon el az élet ússzon el benne amiként

az ő élete is már mély patakban úszik s felelget a vízsusogásnak

légüres tájban hol csak a gyárkémények s a bebörtönzöttek gondolatai

füstölnek fel az elnéptelenedett magasságokba egy mult századbeli isten

ködhullája felé s csak a külvárosok el- s felbukkanó zátonyai között

csavarog még egy ittfeledt dal átcsap szivemen ám róla ezúttal nem kivánok szólni

valamint az akasztottról sem ki e dal fodraiban leng és figyelmeztet

sorsomra sorsodra mely várakozások s ábrándok csendjében foszlik észrevétlen

korommá s lecsapódik hajnali folyókra valamint

a várakozás-mélyítette szemekről sem gyalázatukban érő szeretőkről

egy szegény de szép munkásleány történetéről az elveszett kőmíveslegényről

kiről levedlettek már az enyhe költészet s megváltás jelzői s már egyedül

riad csak reggelente a didergő jövendő s a gyárkürt jajaira

nyíló fejeket ingat ez a szél lassan súlyosodnak s fonnyadtan hullnak le a keserű ágakról

s a megnémult paraszt száradó élete egyenletesen száll pipája füstjében a csillagtalan estbe

savanyú ízét érzem szájamban annak mit nem mondhatok ki s nem nyelhetek le

fekete fogú kisértetek fogják karon délután a munkakeresőt a lágy pompa és hatalom tornyai alatt

az éhségről általában bármennyire költőietlen s divatjamúlt is már az éhségről az un. proletariátus szenvedéseiről

az öngyilkosság hirtelen csöndjéről,

s a hördülésről mi annyiszor elállítja szivem kronometrikus dobogását

annyiszor elállítja

ebben az áramban minek ízét éreztem csak eddig irányát soha

távolodva egyre attól mi lehettél volna kicsit közönyösen kicsit elfogódva

ügyesen siklódtam a nap kései között s akadályokon át mikről magam sem tudtam mitől választanak el

feldobva párszor a színtváltó szivet egy mosoly ellenében vagy csak a játékért

fej vagy írás vers vagy fekete mosoly vagy harag mi a véletlen égből az érkező arcába zuhan

a símulékony ujjakkal megejtett ajtó széljárta üres balkonra nyilott alatta a tenger

a szelíd gesztusokkal félrehúzott éj mögött a napba ásító hajnal várt

unalom s a kaland lépcsőin a rohanástól lélegzetet vesztve a rémülettől

megálltam hallgatóztam a nyitvahagyott ablakon gyermekzokogás

hajolt mint finom füst micsoda üzenet ez volt az ifjúságom

rügyek emléke ó tavasz mikor Ikarusz kibontotta szárnyát

s egy keleti ország szivéből a remény csattogva felszakadt mint a lift

savanyú ízét érzem szájamban annak mit nem mondhatok ki s nem nyelhetek le

a bezárt elfeledt penész hűvös virágaival koszorúzott agyban

áporodott álmok s nyirkos tükrök között kései visszhang

dobban visszaverődik hullám lesz s e hullám bosszús morajlásaiban

felzúdúlnak az elárult tervek lekésett indulások

a nehéz fejet támasztó tenyér kagylóiban micsoda szélvész megveszett orkán tengeri zaj

elfeledt kézfogások eskük símogatások zokognak mialatt

a láthatár mögött üvöltve merülnek fel a fiatal hónapok

röhögve kapnak a nap szekerére dörög a patkó keserű kormot habzik az ég

csend! fel a függönyt! az éj ráncai közt halálraűzött bekerített állat

emlékek kúszált szavak bozótjaiban a földet harapva véres szemekkel rázza a húsbavágó erek

indáit finom lasszók s csörgő szerpentinek fején de szélköszörülte nád s gyöngyházfogú

csapdákban kínozott teste utolsóra feszül forog vért köpköd ugrásra lapul bordái közt a nyil

föl föl az arccal égő poreső verje szemünket vagy a hatalmas gúnykacagása

gyávák szitkai vér – az éj ráncai közt halálraűzött utolsó odvában bekerített állat

torpan véribe kóstol s a holdra hörögve felveti testét

s ebben az ugrásban pattan a húr s a túlfeszitett szív

siket zakatolással pergeti vissza a gyengéd ujjakkal s estéről-estére oly óvatosan

fel-felhúzott életet s aztán dermed a csend megállnak a felhők s hallani

amint az első hajnali óra felcsapja szárnyait

ebben az áramban aminek eddig ízét éreztem csak

s aminek irányáról –

zokogó gépfegyverek gyors ütemére fogom a bosszú sűrű dalát dalolni tinektek.

Dokumentum, 1927.

Thébai menekülő

Hiába vallatsz, téli szél, e recsegő hídon hiába markolsz mellen,

hiába szitkozódol, ostorozol, hiába köpsz arcomba – nem cselekedtem

semmit, amit bűnnek vállalhatnék –

semmit az ég-világon!

Kényszerítettek engemet! Ha loptam, ha csaltam, ha hazudtam,

ha elhagytam szeretőmet, ha tolvajmód idegen ágyba bújtam,

üldöztek engemet, életemet loptam, menekültem.

Ezt mondd meg uradnak, ha ő küldött volna! ezt az önteltnek, a nagyszájúnak!

Ne törődjön velem, ha eddig nem törődött! – hiába zúgnak

szálfás haragjai felettem, bőghet miattam, nem tartozom néki felelettel.

Hogy amihez nyúltam, mállott… hogy szerelmem meggyalázták, hogy gyermekkorom

gondolatára köpnöm kell, hogy ifjúságomban homlokom

dohos szoba lehe s ocsmány gondok koszorúzták nyirokkal,

hogy szennyes rongyokban vakaróztam, hogy koplaltam, hogy szomjaztam,

hogy fáztam, hogy égtem, hogy áztam, hogy féltem, ha láttam

mi várja életem, – hogy nem barátkoztam soha mással, mint a sírokkal –

– én bókoljak neki? Hátha maga volna az apám!

Magzatjának a nemző adósa – tudja ő nagyon jól ezt!

Mit kaptam én? miket? – ezt a rettegő szivet köszönjem talán,

a szűkölőt, a csüggedőt, a gyávát? ezt az arcot, ezt

a két vak szemet, miket véresre mar a könny ezen az éjszakán?

Vakok ők, vakok, nem láttak semmit se földön, se égen,

mit tudtam, én kezem mit érint, mit érint lábam, mit a szám!

nincs mit meggyónnom! ha bűn esett, megesett! nem az én vétkem!

belémvághat éles pillantása, átjárhatja velőmet, húsomat,

szememet, kezemet, eremet, belemet, minden utolsó csontom –

ilyen vagyok, ez vagyok! Glória! nem én csináltam magamat –

Vegye vissza, amit adott, nem tett velük boldoggá engem!

De törje ki alólam két bokámat, rugjon föl, mint rühes lovat,

ha arra kaphatná magát, hogy dicséretére térdem térdre omoljon.

Ezt mondd meg neki, Aeolus, s ezt: ne mutogassa nékem hatalmát!

ha szembekerülünk – az én hangom lesz hangosabb, a vádlóbb,

kiáltója oktalan szenvedéseimnek!

Egyedül vagyok én, s hogy sorsom hova hajlik – bízza csak énrám!

A várost odahagytam, odahagyhatom éltem is, ha tetszik;

e hídon túl a puszta… lelkem is eljuthat oly kietlen szabad tájra,

hol már ő sem úr… hol már idegen

a nap, a hold, s emléktelen az álom és a vágy.

Együtt, 1928

Csavargó

Léptem alatt kérdést kondul a föld

megjöttem újra

szép por-uszályomon

nap kedve csillog bacillusok vidám tekintete

szegénységem enyhe

ékszerei

megállok – ó

szülőanyám!

ne kérdezz

sokat jártam már fáradt is vagyok

utak zöld partja várja a vándort

feküdj le közénk – bókolnak a kórók

mireánk számíthatsz – hajlongnak az ágak

lefekszem hát, fülem az édes föld szűzi

hasára hajtom… Polgártársak! gyermek

mozdulását hallom

megesett hát mégis a féltett beteg

kocsizörgés örli bús gondolataimat

lábam nagyujján likas kalapom

mint egy mesében

a por habjain aranyos batár úszik el – ó

ó fejedelmünk nemes püspök bölcs ura e tájnak

tiszteletedre emelődik így is e föveg

sokáig élj –

amíg a honnak élsz

így múlik a nap kezemre levél hull

tudok olvasni elolvasom én

rövid összefoglalása ím:

újra egy évszak s mily hiábavaló!

Csavargó vagyok sok mindent elsajátítottam

poros gégémet dallal itatva kelek át hónapok meredekein

láncolt dűlők felett ingó falvak felett az est brokátjában pihenek

el a dombon

talpam kőtábláit mutatva a tájnak: íme a törvény!

se házam se nyájam

se nyájas szeretőm – este borúsan

csukódik össze felettem az ég

megcsikorog

holdjában a kulcs

szomorun virrasztok

néma országaim gondján

Munka, 1929

Elégia

E szép világon, távoli

urak hullámzó rétjein

friss homlokkal a szél alatt

bolyongván – mintha álmaim

élő, lélegző tájain

járnék, felpisszegő virág

s utánam nyúló ág között –

neszt hallok, zajt, ó dalt köröttem!

Hátam megetti suttogást!

lányok viháncolásai

és mélyen, föld alatt ülő

holt szolgák fojtott kardala!

…Mint nyári dél erjedt heve,

miben csak egy méh döngicsél

és döngve nyúlik messzire –

és már csak úgy cseng, mint egy emlék…

tekinthetek körül, fülem

hegyezvén: mit mond, mit e dal?

Mint messzi vízmalom zaja

zúg mint a lelkiösmeret!

Lobog a dal, a szerelem

s halál gomolygó éneke!

Bomlott hajú vad vizesés:

üvölt a szűz, bukó szabadság!

Rebben már szájam, hogy vele

daloljak és önnön szavam

után megértsem titkait,

szállhassak véle!… – Hogy rekedt

hangom kijő – nem ez, nem ez,

nem ez volt, ó nem! egy merész,

gyors fordulónál elhagyott,

kibujt, felszállt, akit követtem!

Itt volt a karjaim között!

a meztelen lány-mellek itt

remegtek… Szám, szemem, fülem

ég s cseng a csóktól egyre még!

…És éj s nap elmegy, s én lukas

füllel fülelve így megyek

mint a süket, kinek sötét

szivébe’ forr, dörög a vad hang!

Évek színtváltó rétjein

ösvényemen így jöttem én

karom lengetve, fölvetett

fejjel, mint tökrészeg paraszt,

ki egy istennek magyaráz,

s akit szivének csapkodó

szárnya visz át ezer gödör

felett, hogy el mégsem zuhanhat!

…Ott megy és integet a nagy

egek felé, viaskodik

egy dallal, mit maga sem ért,

s miből csupán el-elsodort

foszlányt kap el a távoli

utas, ki mentében megállt

és fejcsóválva nézi őt,

hogy’ lép, magába hogy’ nevetgél,

hogy’ tévelyeg, sír, hány, emelt

ujja hogyan rezeg… s ahol

két esti nyir az égbe nyúl

bukdácsolva hogy’ tűnik el.

Nyugat, 1929

Pünkösdi ének

Kigombolt nyakadat

lágy leány-szél nyalja –

hagyd, hadd lebbenjen ki

mint selyemnyakkendőd

melledből e sóhaj.

Örülhetsz, örülhetsz –

lent a patak partján

ülő beteg füzfa

mossa már vén lábát

a langyos kék vizben.

Boldogabban mintha

kedveseddel járnál –

hidd, hogy ez a patak

tenéked számlálja

csillogó pénzeit.

Egy percre kinyilott

szemednek az égbolt –

olvasd el e dombsort

s a szétszórt kis házak

gondolat-jeleit…

Hallga, verni kezdi a

távoli kakukszó

ne gondolj semmire,

ne, ne… csak ezt a húrt

figyeld, mely füledben

gyantás szél-vonóval

csiklandozza réted

gyerek-fecsegését,

s e versnek sorait,

mely dalra várt benned.

Ne nézz, ne nézz vissza,

hagyd, hadd ficánkoljon

szived fent előre,

mint fád csúcsán fénylő

csókok közt a levél.

Hagyd, két kéznél fogva

vezessen e karcsu

illat – ha másnak nem:

magadnak a földet

tán még megválthatod.

Ne gondolj most arra,

hogy elmúlik mindez

s elég egy gondolat,

hogy csengve széttörjön

szemeden kék álmod.

Ezer égrelengő

sziveddel csak lépdelj

költőm! – ma tört botod

könnyező rügyei

vigyázzák utadat.

Nyugat, 1929

Pünkösdi ének

Hajlongva, szaporán szivattyúzza a hű

földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt –

Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! – mint friss vizű kútra

hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát.

Nem részegít el, nem! Nem, nem vagyok boldog,

bár száz okom volna.

Homlokom nem enged föl leány-kedvesem

karjának barna koszorújában sem. –

…Túl, túl e hegyeken, lent a hegyek alján

egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben

ragyogó kastély söpört udvarában… várja, hogy szólítsák… erre kell gondolnom.

Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.

Hiába, hiába ragadnák magukkal a mennyei táncba

rohanó szép felhők sóvár képzeletem’

hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!

– menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem –

nem feledhetem én népemet ott alant!

A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!

Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba

és itta pislogva, mint jó rumos teát,

ezt láttam jöttömben… Sokfelé jártam én s íme bizonyságot tehetek arról

akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves

ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét

undorral rugja szét a villogó hantot –

és tudom, ha kiér és alkonyattájban két ökre előtt hazafelé ballag

s a jó tavaszi szél inge alá lehel

ő csak nyomorának pállott szagát érzi

és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet –

az út két oldalán ibolyák lángolnak,

félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában

lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondjait

át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.

Nem ismer ő téged, mennybéli Úristen! Vidám ünnepeden

ő sötét tolvajként tekereg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain

vagy ül az istálló megett… lent, lent nagy mélységben… föl-fölveti fejét, századok ködén át

nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején

Nyugat, 1929

Elégia

Lassú szekérről melynek zörgését felissza a nyugvó őszi por

egy férfi nézi a tájon élete múlását –

mintha halálos elítélését hallaná olvasni: néz a messzeségbe értelmetlenül!

férfi ő és könnye mégis majd kicsordul a fényes gyeplőszárra.

Férfi ő, igen, fajtájából egy – népének zajosan egykoron megindult

vad árja hozta őt idáig és dobja fel mostan fájduló

szivét a mély áram szinére, a langyos őszi levegőre –

érzi szivén a rőt, lágy fény öblítését – s ha nem szégyelné sírna.

Az alkonyatban lassan foszlik az ősz a tájra és reája!

s míg lovai krumplival megrakott kocsiját úgy vonják mint a hattyuk

ő sorsára eszmél… remegve nézi az elomló vidék tárgyait suhanni –

oly magányos, hogyha isten megszólítaná, mostan mint társával beszélhetne vele.

Úszó kocsiján összegörnyedten ül, görnyedten mintha takarni akarná,

megvédeni szivét mely lapul mint állat emelt husáng előtt

lapul és reszket a fájdalom előtt mit még nem is ismer –

szerelmes leány reszkethet így első feláldozásától – forró tagokkal bújva kedveséhez.

Csillognak a rétek nedves kék szemekkel, lehunyja szemeit a férfi s úgy érzi

minthogyha szekere e hallgatag úton a földről, életéből

kanyarodna el és vinné vinné el őt hírvivőnek

hogy elmondja mit látott az örök világon, mit gyüjtött magának, mit visz el a földről.

Hirtelen

emlékeznie kell

Triére városára

hol egy vasárnap járt

ifjúságának kedve

a felöntözött utcán s ablakokon

az egyetlen villamos mint kis kutya

szaladt utána messziről s csaholt

nem érezte éhségét ő

rongyos sipkáját félrecsapva

úgy hordta mint olajbogyós koszorút

lant gyanánt botot pörgetett s dudolt

a Városháza elé ért éppen

mikor a déli toronyból zengő

ezüst madarak rajzottak szét a tér felett

fölrebbentek az összes faliórák

ha akkor méltó hangszere lett volna

ha megpendíthetett volna egy napsugárt

csapongó csendülni vágyó örömre egy percre

áthangzott volna egész Európán

Szárnyra két e boldog lárma benne most és viszi – magosan van ő, ó mily magosan

csak féloldalt mer szertepillantani, ha lenéz leszédül a mély fájdalomba

az alsó hideg árba, ahonnan felszakadt s ahonnan susogást

s panaszt vél hallani s átkot mint füstölgő kanóc sistergését.

De a legszebb emlék, mint az átlőtt madár csak egy pillanatig

furja magát föl-föl a kék öröklét felé, azután lefordul

apró porfelhő jelzi hova hullott, hol kinlódik, véres

szárnyakkal hol hal el –

Percre érezte, hogy ő – ő felszabadult!

felszökkent a sáros folyamból, felszökkent a szennyes

történet-előtti korból amely sorsát vakon hömpölygeté –

lelke fölébredt – hogy nyílani kezdett, szemére azonnal könnyek harmatoztak

Föl-fölhorkan a két fáradt ló s ő némán

mozdulatlan gubbaszt kocsiján és úszik…

néz a messzeségbe értelmetlenül! – s csak könnyei folyásán

érzi, hogy él, él mint egy rossz emlékben.

Nyugat, 1929

Szerelem

Féltve ölellek át, alvó meleg jövő –

Gyerekkoromban így vettem ingem alá

rablott madár-fiat s szaladtam boldogan

cél nélkül véle hogy kis karmával s puha

szárnyaival lágyan kaparta bőrömet…

Így, így szorítom én szívemre most tüzes

kis arcodat! s puha hajad’ és boldogan

futnék ahogy lehunyt pillád csiklandozó

rebbengetéseit érzem – ó álmodó

hallgasd ki e zajos bomlott menetelést,

hegyeken s völgyeken özönlő víg sereg

föl-fölcsapó dalát, mit én se érthetek!

Alszol mosolyogva karom között s pihegsz,

pihegsz és tartlak én s mellemből még ezer

bizsergő mozdulat szállna ölelni mint

lappangó izgatott bekerítő-sereg –

Zászlóktól ég alant egy város s ünnepel!

Mosolyogj meleg világ, kicsiny völgy, szép utam

s otthoni ünnepem! – látod, itt vagyok s szemem

nevet és félszegen tekint szét mint aki

nem érti: miért e nagy öröm körötte, bár

örvend ő maga is hő könnyei mögött…

Álmodj karom között pihegő kis titok,

pihegj karom közé bújt titkos győzelem –

s győzelmem végtelen, be sose járható

tája, hajnalidőn selymesen csillogó…

Nyugat, 1929

Hivatlan vendég

Hallgattam a messzi búgást és megálltam… reggel félve léptem bús városotokba!

futó zápor mosta előttem az uccát – mögöttem szivárvány,

alattam a kék ég ragyogott a nedves köveken s úsztatta felhőit elébem –

szédülten lépdeltem hű fellegeimen s Dávidként már lantot kivántam, hurokat…

De friss gondolataim, mik otthon mint fürge hempergő kiskutyák

szaladtak szaglászva előttem, füleltek, s visszakanyarodva

rám-rámcsahintottak, hogy nevetnem kellett –

ijedten s szűkölve bujtak itt lábamhoz.

Megálltam és vártam… fejem fölemelve vártam, hogy egy percre visszahuzódik majd

e zaj mint az apály… s utat nyit… egy percre meglazul e forgó

fájdalom és én vig kiséretemmel mint büszke követség előre léphetek

s tiszta hangomon mint iskolás elmondom: ki küldött e karddal…

Szivem elfogult volt s ölelésre vágyó mint az utazóé

midőn a hajó már a part felé farol, s gépei dohogó

lármája elnémul… és fut hangtalanul ezer szívdobogás

habjain, kipirult várakozók felé és ütődve megáll –

Igy úsztam felétek állván tanácstalan’ felhőim tetején

kutyáimmal és madaraim forgó glóriájával… és néztem fátylas szemmel –

– Akit senki se várt, fogadjátok jól őt, a meghatott utast!

Hágjatok lábára, nyüzsgő gyermekek! Menj véletlen neki’, szemérmes hajadon!

Ó és te, jó öreg! aki befogadtad, ki bölcs pillantással békítgeted arca durva torzulását

Szemed bizsergető melegével aki letörlöd homloka nem egy borulását

vendégeljed csak őt! tolj pohárt elébe – lám már felejtgeti

próbálgatásait – s kellő biztatgatás s kellő kortyok után

torkát köszörüli… – Hallga, tétovázva

felsuhan egy ének egy holdfényes uton

ballagó juhászról, ki megáll s égre néz…

és fiára gondol… száll a dal, kilebben

a nyitott ablakon és hirdeti házad jóhírét az éjben!…

Nyugat, 1929

A Tiszánál

1

Czibakháza alatt ma este

Láttam először életembe

a Tiszát, némán folyt a gát

Közt, mint Petőfi versin át.

Pap Károllyal jöttünk, vitázva,

Hogy fölértünk a kopár gátra

Elnémultunk, a vén folyó

Elnyelte, mint nyugodt bíró

Gondolatunkat és forgatván

Vitte kuncogó, rángó hátán

Mosolyt villantva – mint a hab

Fordul s tünik a gondolat!

Néztem a folyót némán s mintha

Ezer gondja rajtam át folyna,

Értettem titkos szemvetését,

Nyugalmát s őrült gáttörését.

A tulsó parton egy paraszt

Kapált – én tudtam, ugyanaz,

Akit Petőfi látott hajdan

Izzadni gondban, kínban, bajban.

Hunyt a nap. Az ég peremén

Uszott egy véres költemény

És lent a folyó haladt vér és

Tűz közt, mint fájó szülő-vérzés.

2

Lobogó sikság és köröskörül

A végtelen ég, mint födő,

Alatta tompán fortyog a heves

Délben a táj és tajtékozva fő.

Hajlonganak a zöld nyárfák a szélben,

Gyökerük tépi a talajt,

Mintha mennének… minden lépéssel

Szivemig rántok egy-egy néma jajt.

Az én földem ez is, örök magány

Susog a lombokból felém.

Az én népem ez is… tört szemek

S rángó dühök a szájak szegletén.

Nem jutott nékünk ebből a földből

És nem fog jutni egy falat.

Lépek s kiáltok. S zajongok, amig

Egy röggel be nem tömik szájamat.

Új Magyar Föld, 1929

Szerelem

Ottkünn az őszi tiszta légbe már a szél

sötétséget kavar s jajongást, szenved és

sistereg s forr a táj! mint hitszegő tanúk

futnak tolongva fölülünk a fellegek –

Nézem megrezdülő pillád – mögötte mily

lágy szél suhan!… nézem lágy ajkaid felett

a csillanó pihét hajlongani meleg

lehelleted édes almavirág-szagán…

Alszol növekedve s bízva e szigorú

földön, gondtalanul mint a szivós bokor

mely tudja mit keres! Mellemen két szelid

karocskád szomjasan fonja át sorsodat…

Ottkünn most a vidék sötét s boldogtalan!

A sáros burgonyaföldről rakott kocsin

didergve tér haza az alkonyat alatt

az ázott földmives… A nádasok felett

őrjöngve csapdos és sikong egy ittfeledt

bibic… s távolról mint évezredek mélyiből

kongatja hangjait a templom a szinig

telt láthatár alatt – künn most rohan tova

őrjöngve az idő és véle életem!

ezt érzem s rettegek, ezt érzem én, de te

aludj, aludj, neked nem múlik az idő!

te csak aludj, aludj… szived körül talán

most nyilik egy meleg bimbó és titkosan

kis lelked megremeg s szétoszlik s átoson

új fészkibe… – s jöhet vihar reád s jöhet

aszály, te állsz egyre s növekszel! és a föld

szikkadhat, rogyhat és repedezhet: te állsz,

kapaszkodol makacs gyökereiden és

hajlongva vagdalod a szélbe rengeteg

szirmod, magod – sikoltsz, sikongsz és boldogan

fúrod mélyebbre még szomjas gyökereid

s szivod a drága lét s magasodol s forogsz

s bomolsz a hegycsucsán megtépve, fölzilált

ágaid, szárnyaid csapkodnak, ó de te

tartod karmod között kopár zsákmányodat!

mélyednek karmaid – ó száz finom gyökér

fut át, kötöz, bogoz s e hánytorgó sivár

föld érted s miattad nem hull szive szerint

ezer darabban a hűs csillagok felé!

Nyugat, 1930

Ime az én népem…

1

Magányos énekes kezdő, rekedt szava

egy nyári délelőtt, melynek magos ege

oly kedvező a dalnak, oly szabad!

Az út mentén zölden lángoló-dadogó

kukorica-nyelvek közt tünődve jöttem

a régi domb felé –

hányadszor, hányadszor egy új élet felé!

hogy széttekintettem –

a fortyogó fényben kezeit két ifjú szemére szorítva

homlokán a körben föl-föllobogó táj

lángkoszorújával, oh emlékei égő vad koronájával

kiált a kiáltó,

kiált a kiáltó, ki gondolatjain egyre magosabbbra

lépdelve hirtelen, ott a fényes mezőn,

ott a szerteszéledt kapálókhoz közel

merész hegy csúcsára érkezett és szétnéz:

azért állsz magosan te költő, hogy kiálts!

Ime az én népem

ime az én népem, apáimnak népe

mint érc-csattogtató barbár idők porban futó rabszolgái

szolgaságban él e mosolygó dombok hajlatán s azon túl

a Kárpátok kemény markában s azon túl

minden vidéken itt, mint a nap e dühös

csősz lángoló útján dohogva megkerül!

2

Nekem kellett ma ezt elkiáltanom,

mint a rémületet, amely a seregben

szívtől szívig cikáz, míg egy torzult szájon át sercegve kitör –

vagy mint egy elszánt hurrát!

Vidám dallal jöttem egykor én felétek.

Megtorpanva könnyen emelkedő utamon énnékem

kellett ma hátrálva elkiáltanom a

szerencsétlenséget, mely recsegve pusztít

köröttem rejtőzve s futását harangok

nyelvei dadogják – sorra elnémulnak –

füleltem és léptem s reszketve megálltam.

Csengő harangkongás mely rezegve küldi

izgatott melegét, elfullad… s utána

újabb harangkongás és újra egy újabb!

Ime az én népem, amelyből feljövök

ime a nép, amely beszélni tanított,

amelynek szögletes arcán az arcomat

mint tükörben látom: a magyar nép, vérem

folytatása némán

fuldoklik urai százados szennyében

arccal a föld felé, istentelenül és

szíve ki-kihagy már mint a lélekharang.

3

Ott egy tanya, kis béresház lapul

feltolt gerinccel egy akác mögött

a sík vidéken, mintha századok

távolságából kémlelődne föl –

a felhőkből, ha rátalál a nap

véres pillantást vet kis ablaka –

Lapul, lapul, vár, érzem, jelre vár,

ha percre egyszer elfordul ura:

körötte messze dobva szét a port

tajtékozva torkára ugrana.

4

(Lásd: Nem ily dalra címmel a kötetben megjelent

versek között.)

5

Figyeljétek szavaimat,

ha lehullnak idő előtt,

vegyétek fel gyorsan őket,

mint jégverte madárfiat,

amely nem tud még szólani

s hála gyanánt kettőt csipog,

ahogy a légben fennakad

s esetlenül továbbevez

vérhullatva a fák fölött.

6

Azt a barna fiút, aki voltam

láthatjátok most is minden falu mentén,

a kerités lombján át, ahogy benéztek,

ott ül a kút tégláin, meztelen

lábujjait kapkodják a kacsák

vagy szalad anyjához és kis kezeivel

viszi, viszi ő is a tejjel telt sajtárt

a büszkeségtől és egy simogató

tekintettől fülig kipirulva

És ha tavasz felé, vasárnap délelőtt

átmentek a főutcán, a templom

udvarában most is láthatjátok

azt a kamaszt is aki voltam –

hirtelen lendülettel

dob fel társai között

egy marék fényes pénzt a nap felé

s azok csillognak, mint maga a szerencse

ő rohan aztán,

hogy a toronyban dél kezd kongani

sarkában egy lompos ugráló kutyával

a szűk utcákon át húsleves-szagok közt

evőeszközök csörömpölése közt.

Ismeritek

a rossz ingű diákot

kit nem lehet meghívni vasárnap délután –

apja kucsmájában

áll a korcsolyapálya kapujánál,

boltok előtt látni ácsorogni

az üvegen át egy nyitott könyvet betűz,

sunyi tekintettel jár a decemberi

estében – a fényes boldog kavargásban

most mérgeződik meg egy egész életre,

szive lapul még mint az űzött farkas,

lapul még és figyel – mezők zöldje villan –

fut már fut a szomjas garabonciás.

Hány, ó hány alakban bujkálsz ó te lélek!

hány sorson szaladsz át izzva, ó hány szíven,

mely egykor tied volt vagy lehetett volna!

ott kuporogsz

e cselédlány szemében riadtan

megismerlek

e napszámos szemében,

hullnék reá mint boldog ölelésben

egy ember szól de milliók nevében.

7

A megaláztatás mit nyeltem,

a szégyen mit leszegett fővel

hordoztam és az arc-csapások,

melyek gyermek-tekintetem

keményre verték, mint acélt –

tudom, tudom, hogy mindez rajtam

keresztül e világ nemes

vezetőinek oktató

eszmecseréje volt a jámbor,

istentől szolgaságra rendelt

néppel, mely már föl-fölveti

fejét s szeméből, mint fulánk

nyúl hosszúra lapos harag.

Magamért tán még megbocsátanék –

rongyos csizmákban induló

fölétek léptem! – ifjú szemek

fényesednek amott elém,

mint kezdődő majális-est –

de én csupán követ vagyok.

Csak egy a népből, semmi más,

ki jött, hogy szóljon s eltünik

s csupán – kis idő teltivel –

a futva sokszorozódó

visszhang tesz majd bizonyságot

arról, hogy igaz volt szava –

panaszoljam hát hangos szóval

egyenként elsorolhatom,

amit húsz évig számbarágott,

mire fenyítve megtanított

sorsom, e lenti népnek sorsa, hogy

elmondhassam, ha szólhatok majd

egy mondatban, egy kiáltásban.

Hányszor feledtem volna már

sebeimet! hányszor kitártam

karom felétek – egy tekintet

végigvágott, mint korbács rajtam,

tizedizigleni mélyből

véltem őseim üvöltését

hallani megszorult szivemből.

Most már késő, késő már minden,

emelhettek és küldhettek

koszorút, gyöngyöt, gyönge leányt –

remegve búvik kedvesem

szívem fölé, gyenge karja

nem emelheti föl szívem, a

századok fájdalmával teltet,

a dús, trágyaszagu, meleg

szegénységbe gyökerezőt.

Oltsátok el mosolyotok,

nincs az a fény, mi sebeinket

beszáríthatná, mint a fába

vésett jelek, nőnek és nőnek,

és ahogy nőnek, úgy hasadnak,

felrepedt ajkakkal tátognak,

szörnyű vart forrva, meredt szájak

üvöltenek az öröklétig

s túrnak szívbajos tajtékot.

8

Ime a hang, az első – jöhet

sípolva rá a büntetés:

magoslatáról a követ

a mélybe ugrik, a meleg

erjedve fortyogó vidék

óceánjába, vak nyomorba –

Ott úszik, hordja szürke ár

s ahogy még percre felmerűl

s haját megrázva visszafordul:

„Quod dixi – dixi!” – hallani

s „Láttok ti majd még!” – hallani

s káromkodás foszlányait

mit gyorsan széttépdes a szél.

Nyugat, 1930

A próféta

Gyermekkoromban sok gúnyt nyeltem

nevem miatt; a prófétának

nem egy dolgát megsirattam én

udvarán a kis-iskolának.

Néztem is gyakran haragosan,

fürkésztem gyűlölködve hátra

a vad öregre, ki mérgesen

jár föl-alá a Bibliában.

Ott élt; neve ezredeken át

keringett míg ősömre végre

ráragadt, a kócos jobbágyra,

mint a madár a lépvesszőre.

Mi közöm hozzá? – védekeztem,

szégyenlettem a rokonságot,

a kis aggastyánt, ki dohogva

mindenütt hibát, romlást látott.

A dühös zsidót, ki zihálva

apró ökleit rázza egyre

és századok sűrű ködéből

figyel, szemeit meregetve.

Szégyenlettem, már nem szégyenlem,

vállalom furcsa örökségét,

s mint hálás unokához illik

arcára mosolyogva néznék.

Mint egykor dédapám lábánál,

hallgatnám szavát: ravaszkodva

kérdezgetnék és biztatgatnám,

hogy lelkesen csak továbbmondja.

Illés: rókáknak pusztítója,

elvadult erdők felverője

emeld csak, rezgessed csak hangod,

hogy egy vidék visszhangozzék tőle.

Dühöngj csak, ordítozz pusztító

önemésztő haragban égve,

így könnyűlsz, így szállsz hirtelen majd

dühöd lángjai közt az égbe.

Igen, így szeretnék már én is

élni, örök sugalmazásban,

örök tiltakozásban, örök

hadakozásban e világgal.

S örök világításban! éles

szavakat pergetve mint lángot,

nem is tudom mily ős elemmel

tartván titkos atyafiságot.

S úgy szeretnék már én is múlni

e világból, egy lángolásban.

Egy villanás és ne maradjon

áruló hamu se utánam.

Nyugat, 1931

A hírlapíró

Ahogyan a sertés orrát a trágyába

fúrja és ott szortyog s sziv érett illatot

úgy furod, nagy szellem! te is a jóllakott

burzsoák, kéjhölgyek, selyemfiuk piszkába

orrodat és röfögsz s bemázolt pofával

fordulsz az ég felé és kezded himnuszod

e szép létről, míg a megfontolt alkuszok

a köz kebléből hars éljenzés szárnyal.

Hajlongsz: no ez szép volt; lám, a művészethez

értesz! no igazság bajnoka, most kezdjed

a nép jogaiért az ősi küzdelmet,

méltón emlegetett hős-mesterségedhez…

És te kezded: egyik végtagod a szivet

gyúrja, míg a másik finoman hátranyul

s míg pislogva várod: valami tán lehull,

hangod egyre hősibb trillákba lendited.

S míg köröttünk dühét fortyogja egy ország,

kacsintsz egyet s hosszú karodat fölvetve

megadod a hangot, a vezérlőt, melyben

mint tányérodon a kés sikolt a hazugság…

Front, 1931. december

Óda egy nagy afgán költőhöz

Ó, mint köszönjem a kegyet, Dicső!

Ajkadra vettél engem, a parányt!

A nagy s hatalmas egy bolhán mereng

(mert így szólítál –) s dalt kezd róla! oh

hogyan dagasszam méltón keblemet

s hova ugorjak most a büszkeségtől!

Nézd, zavar és gőg pírja váltja egymást

orcáimon – oh hadd vessem magam

elébed Láng és Lobogó s Torony!

s szűzek ábrándja: égi Gyertyaszál!

Térden s lapítva hátsó tagom is

s nyakam tekerve csak feléd a porból:

szabadna szólnom egyet (oh csak ezt még),

viszonzásul s a hálától dadogva?

Váltsad be amit igértél! mire

kis pisszenésem ingerelt s ijesztő

magosságodból vesd el lantodat!

teljes erővel! Úgy! Jó messze szálljon!

hogy végcsörömpölésének zaja

se sértse érdemtelen bús fülünket.

Nyugat, 1933

Álarc

Toll, 1934

Nem olyan sűrűn…

Nem oly sűrűn, de ládd, tisztábban

futnak már, futnak a szavak.

Nem tülekednek, nem civódnak,

szép sorban ringanak.

Kutattak egykor; vad zavarral

ásták, vájták az aranyat;

boldogok már, ha útjuk ágyát,

nem kavarják fel a sarat.

Átláthatsz azon, amit mondok.

A tündöklő áram alatt

homok és kavics, hogy ha csillog

a víz csillog csak, a patak.

Kavics és homok, sár, törött gally,

ez ékesíti utamat,

mert nem a vak föld, fényt reám már

ő szór: az ég, a nap.

Nyugat, 1934

Napló

1934 Karácsony

Mi lesz velem… Mindenki vallomást,

önéletrajzot, naplót ír köröttem.

Reszeli szobrát ellenség, barát

az öröklétre… Én meg csak tünődtem.

Verset irtam, jót, rosszat egyaránt.

Nem is gondolva, hogy a nőnemű

Jövő fülének is több élvet ád:

kedvesebb lesz a pletyka, mint a mű.

Éj van; az éjben fényes ablakok…

Te tudod azt, te mindenható isten,

megannyi lángelme forr, izzad ott:

valakit végre jól befeketitsen.

Mint fövény s füszál olyan számosak

Uram, kik engem is figyeltek itten…

Oh nyujtsd pallosodot, a lángosat,

hogy ellenimet én is kikészitsem.

Mert fenyegetnek… Nyolc kötet után

közelg a naphoz, jaj közelg a K….

mikor utólért a Dome terraszán…

Mi lesz velem, ha csupán őt olvassák?

Tüzelem máris néma müveim,

mert kivüle még nyolc-tiz hatalmasság,

mint golyóhalmon, ül emlékein,

s vezeti földön, föld alatt a harcát.

Így készült mindig a jövő, tudom.

De csábit, vonz engem is az öröklét!

Kajla fülem legyen, gacsom, pupom,

ha kitapsol az utókor-közönség?

Hol minden szót tőr s csapda vár, már szótlan

a társaságban magam meghuzom –

majd otthon! Otthon elkiáltja tollam,

pályám mi bölcsen és bátran futom!

S mi hős valék… Mert először is ezt

hagyom e korból örökségbe hátra.

Egy hős alakzat, kit mi sem ijeszt,

parasztok, prolik dali ideálja,

s a hölgyeké is… Hány sugá: szeretsz?

(Nevük fölirvák) Szóval egy vezéri,

nagy jellem, rólam bármit is jegyez

N....., I........s – last, not least: Hetényi!

Mi fájdalom, hogy egyedül valék!

Pusztába hulltak szavaim rekedten.

Mint vásáron az igali fazék,

hasonlót hozzám hasztalan kerestem.

Így éltem én, így próbált az idő –

Van, mondták, még pár költő… lent megettem,

nagy messze… egy-két kisérletező –

izé… mizé… a nevük elfeledtem.

Mert e sárföldről fel csak úgy repül:

az igazi költő – látom, valahára:

ha törik-szakad folyton istenül:

magába fúj szuszt és nem a dudába.

Hát szállni fogok, szállni! Oh lapok,

miket tollam már eddig beirkála,

élményeimmel, mint a csillagok,

ragyogtok a nagy magyar éjszakába.

Példát és utat kell mutatnotok

itt a magasban hol örökre égtek,

hogy azt ki benne otthonin forog:

hová nem ragadja föl a költészet!

Hogy az öröklét hüs legében itt,

a lant bajnoka annyit emelődhet,

ahány kartársat buzgón kiszorit –

jogán a gonddal ápolt őrületnek.

Teremteni! – ah érzem már a kéjt,

egy világot tartani a kezemben!

Nem költött hőst, de eleven személyt

gyúrni, fúrni és ütni szét kegyetlen,

hogy ha meguntam, vagy ha ő megunt:

ez az isteni s nagy a müvészetben –

Már értem én is. Nyilik már az út.

Az első részét máris befejeztem.

De jön a többi! Jön! Jön! Mint falun

a cirkusz híre az állatsereggel.

Bujnak kebelem ketrece alul

uj verssorok vérben forgó rimekkel.

– Hust-vért akarunk! sziszegik vadul.

– Naplót! Gyerünk már! Kezdj belé legottan!

– Rögtön elkezdem – mondom vigaszul –,

mihelyt a mondandóimból kifogytam.

Nyugat, 1935

Téli köd

Sápad a nap, éled a köd,

vonaglik a vizek fölött.

Búvik, lapul még, a füzes

mögött hánytorog, tünedez.

Mint szennyes, gyáva gondolat

erjed, szövődik és dagad.

Kikémlel, gyűjti erejét,

egyszerre fölveti fejét.

Mint százfejű ős-szörnyeteg

egész testével fölmered.

Végig a parton talpra áll,

megrázkódik, útjára száll.

Kibomlik, fölfújja magát,

emeli borzas taraját.

Dohog, dörmög, hajladozik,

falja a fák tar gallyait.

Minthogyha maga a folyó

törne ki gátja alól.

Itt kúszik, fölugrik amott,

kaparná, falná a napot.

Fölnyúlik, eldől szennyesen

hömpölyög szét a réteken.

Hol minden fűszál, mint a szeg

megcsillan, külön megremeg.

Bőgnek a barmok, micsoda

varázslat rohan itt tova.

Milyen szörnyűség, őrület –

rombolja már a hegyeket.

Minthogyha körül a világ

egy tűzvész volna, sárga láng.

Terjeng, elér mindent, akár

egy szörnyű hír, egy vad ragály.

Téveszme, butaság, amely

falvakat, népeket benyel.

Fojtogat, fertőz és vakít,

dobálja mocskos karjait.

Harang csendül, mint a víz alatt –

földönti mind a tornyokat.

Gyűrűben lépek, kicsi tér,

szűk tisztás csak, ami kísér.

Három lépésről vad sereg

ágál köröttem, nyíl, sziszeg.

Ott gúnyol, gyaláz, fenyeget

de nem mer jönni közelebb.

Ó, hű öntudat, gondolat

védelmezzétek váramat.

Tekintetem, mint kard suhog.

Megyek, vissza se fordulok.

Népszava Naptár, 1936

Lied

Nem lehetett volna magasság,

melyre nem török fel utánad

s most nem lehetne olyan mélység,

melybe le nem taszitanálak.

S csak mosolygok félszeg mosollyal,

már mintha emléked keresném,

helyet cseréltünk már, be gyorsan

betelt a törvény.

Eredj – mondom, de csak magamban,

eredj már – s magamhoz ölellek,

mit elvesztettem én örökre:

a békét legalább te leld meg.

Nyugat, 1936

Örvendj, magyarom…

Oh nép, akadt hát pártfogód!

Szabadság, bajnokid teremtek!

Pusztuló tájak, dőlt zsellérsorok,

Fény Hunnián! – nem-félő kebeleknek

lettetek édes gondjai!

Csitulj szív, békétlenkedő;

nyugodj, magyar, hajtsd vissza fődet.

Tudják mi kell már néked, sőt mi kő’

tapasztalt és hív őrei a földnek,

kik őrzék tiz századon át.

Oh megvédenek ők, meg ők

a rázkódástól, mely a honra:

szegényre, busra dőlne, ha a föld-

s a tulajdon-biztonság meginogna

s az ősi alkotmány vele!

És minden ország támasza,

talpköve, a méltó kamatláb!

Ily tiszta egység nem volt még soha

mióta mindezt ők meghóditották

a karddal, mely befele üt.

Örvendj magyarom hát, dalolj

s kövesd őket, mig elvezetnek

az igéret uj földjére, ahol

a tiszta jog: a paraszt – és eretnek –

égető nagy törvénye dönt.

Nyugat, 1936

Magamban

1

Magamban kutatom, Ki vagy.

Arrébb teszem a jót a rossztól –

Melyikben vállalod fiad?

Istenem, kit választol?

Szenvedtem, arcomon nyomát

hordom még minden mozdulatban.

Gyilkolván ismernék reád?

Vagy rá a bűntudatban?

Iszonyban? Mint búvó patak

kanyarogsz tetteimben.

Eltünsz. Fülelem hallgatag,

hogy munkálsz, forrsz, dohogsz lenn.

2

Én fölkináltam, ha segitsz,

segítek én is néked,

hogy megszülessen bennem is

csillogó gyémánt-lényed.

Kisértet! Rántanám karom.

Mint megszorított ujjak

bögyéből a vér, árulón

a könnyeim úgy hullnak.

S a szavaim. A szivemen

hordom a markolást már.

Cseréld föl napom – éjjelem,

meglátod, mit csináltál.

De elfordulsz. A férfiak

csak áldozatod, engem

látnak őrültként megtagadt

másommal verekednem.

Nyugat, 1939

Mindent megértesz

Mindent megértesz: nemzetek, honok

legázolását, az eszmény s a jog

bukását, sőt a magyarázatot –

A felsőbb érdeket!

Érdemed volna – még megérheted –,

hogy érvedet

az ész helyett

isten nyakadnál adja értened.

Nyugat, 1940

Neved egyszerre…

Neved egyszerre kiköpi:

a langyos émelygős neki!

Erős és kemény: parazsat,

jeget eszik a te Urad!

Azt kér, azt kinál vidoran

az én Uram, az én Uram.

Aztán, hogy tétovázni lát,

kiköpi azt is, mosolyát.

Táltosnak látom, mennykövek

között dörög már, úgy nevet.

És úgy gúnyol fennhangon, ő,

a rég oly halk, békitgető.

Keblére vont, most iszonyat

elől takarva arcomat,

sörénybe bukva ügetek,

pedig csak tőle rettegek.

Nyugat, 1941

Voltunk – leszünk

Voltunk – leszünk magyarok?

Én már csak megmaradok.

Hol üköm is félve szült,

ülök, ahol dédem ült.

Települt vagy menekült,

vagy jajongva elterült.

Fájt a szív és fájt a talp.

Eb megy innen, azt zavard.

Száll a boglya és kazal,

hej de kicsi egy vihar.

Viszi a viz a buzám,

ezt tudod csak, egy komám?

Körülnyal az áradat,

beljebb húzom lábamat.

Lejebb húzom fejemet,

ketten volnánk, förgeteg.

Jön a tatár, a tokos,

megy az örmény, az okos.

Ki kocsin megy, ki gyalog,

ki meg faron vánszorog.

Jön az örmény, az okos

megy a tatár, a tokos.

Indulnak a házfalak,

nagyobb lesz hát az ablak.

Tokos, pohos, potrohos,

összebékül, mind okos.

Az lesz csak a jó világ.

Akkor van, ha nincs hazád.

Ég a pajta, ég a ház,

hajdu sógor, mit csinálsz?

Cigarettát, tüzemen

gyujts te is rá ügyesen.

Nyugat, 1941

Schöpflin Aladár ünnepére

Csöndesen és egyenes járással, egyre

kimérten… s inkább hallgatag,

nem hiu célt, hanem azt, csak azt tekintve,

ami szegélyzi az utat:

kertet, ugart, pihenő aratót, majd aztán

urat, szegényt a ház előtt,

egyként megmosolyogva a gazda arcán

a félelmet, az örömöt:

így megy a férfi, akit útján követnék –

Így jársz barátom és nekem

vígaszom arra: mocsok nélkül lehet még

átkelni ez egy életen!

Tiszta, derült lehet az, ki már úgy indul:

a sorsnak felel; s megfelel:

itt van a munka, a kész… de művein túl

még önmagát mutatja fel.

Mert hol a cél, az iránytű, ha nem itt benn,

mondtad; úgy nézek fel reád,

mint amidőn kinyitottad, egyszerűen,

börtönöm cellaajtaját.

Magyar Csillag, 1942

Vonatból

Szeszgyár áll a nagymajtényi síkon,

barna füstje messze ellobog.

Már kepében a búza; a szittyón

gólya, bíbic szárazon topog.

Disznófalka jár a sárga réten.

Száz meg száz apró rög feketül.

És a sok rög, mit nyomuknak néztem,

károgatva, ríva felrepül.

Varjúsereg száll el- s szétbomolva

a síkság, a láthatár felett:

pernye borul a tág napkorongra,

tépett zászló veri az eget.

Hej Rákóczi, Bercsényi!… Megzökken,

fut a vonat, porfelhőt kavar.

Fut – mintha csak azóta szünetlen –

pirul, iszkol bennem a magyar.

Magyar Csillag, 1943

Petőfi

Százhuszadik születése napján

Jó minden ürügy s alkalom már,

jó minden emlék s forduló,

hogy ünnepeljenek. Szűkén van

a tűz, a körülülni jó:

melegség! Elkelne naponta

egy Petőfi – ha zord a nap.

Nemes halott, feledd, hogy akkor

be sokalták a sorsodat.

Feledd a sírt, a sárt, a várost,

hol kővel dobált meg a nép.

Megbocsátottál. Feledd: attól

lett a feloldott csőcselék

még aljasabb… Hogy érte haltál?

A sas meghalt, a verebek

csak hangosabbak: ládd világ, mily

áldozatot érdemlenek!

Én nem gondoltam ünnepedre.

Szívem mélyén oly egy vagyok

veled, mint hogyha bennem élnél;

bocsásd meg a szerény lakot.

Pirulnék ünnepelni téged,

adóm ily olcsón adni meg,

amért te újra – ittbenn érzem –

odadobnád az életet.

Kiért? Miért? Oh be jól értlek

érthetetlenül is, akár

eszmédet, melyért holtnak ünnep,

élőnek átkok átka jár.

Nekem is – jöjjön, érjen még több

gáncs és gyalázat: legalább

én vezekeljek, legalább így

hasonlítson valaki rád!

Magyar Csillag, 1943

Éjszaka, szél

Ugatnak az ebek, és nyínak,

kiáltják az éjbe, fülünkbe,

amit a villámok fölírnak.

Már csak az őrült, csak az állat,

a bőgő, szomjas szél ád hangot,

hogy ami fáj, hogyan is fájhat.

Mit írsz te? Dobd el azt a tollat.

Az ebet hallgasd, a szelet, a lángot,

hogyan nyelvelnek s káromolnak.

Nyelvelnek, míg falvak ropognak

s városok szájában a tűznek,

csak az igaz, amit ők szólnak.

Ki hisz még emberi beszédben?

Ki hisz? kérdem: a lelked kérdi.

Én sem, a föld sem, fönt az ég sem.

Magyar Csillag, 1943

Halottak napja

November szülötte, a temetőben

ringatózom megint, mint bölcsőben –

oh hegyi temetők,

a völgy fölé nagy állatként felállók,

hajóként ingók, büszkén messzeszállók

és elmarad a föld.

Egy ember nyakában hatalmas barna-zöld koszorúval, mint mentőövvel kapaszkodik a hegyre. A másik a kezében hozza. A harmadik… Hajóvészre-szántaknak milyen ájtatos, de mindenre felkészült csapata ez, ez a csúcsra vonuló? Ott keresik a tengert? Az esti bárányfelhők nekik hullámok? Hogy illik a gyászhoz a képtelenség.

Nincs kivilágitás az idén erre.

Sötétben siklik a hajó előre,

az angolok miatt.

Hol van a régi mindenszentek fénye?

A békülő halál szép ünnepélye?

Munkáé most a nap.

A dolgozó halálé.

Halottak napján jöttem én a földre

a szép hajóval. Izgatottan-félve

várom mindegyik év

tél-fordulóján, hogy visszajön értem,

jő fényesen, hogy fölvegye az éjben

elveszett gyermekét.

Beh jó az elsötétités. Megértem,

mennyivel jobb a halál észrevétlen,

meghitt lepel alatt,

akár a szerelem! Hold, tiszta csillag,

te lásd csupán, ki eddig is láthattad

elalélásomat.

Nézz föl, csak az vigasztal.

De ki nézi szekérnek a Göncölt? S medvének! Óriási

meritő kanál, kikészitve.

Már forr a lé.

Magyar Csillag, 1943

Válasz egy kérdő levélre

Nem szólhat az,

ki nagyon is sokat

tudna már szólni –

Omló világot hallhat válaszolni.

Sok nagyon is,

amit szemem, amit

szivem lát s látott –

Megdermedsz testvér, hogyha fölkiáltok.

Magyar Csillag, 1943

Ady

Elsüllyedt jövő

A lázat, vágyat ki idézi fel?

A birodalmat! Víz alatt borong.

Ki hallja azt a szebb hont ott alant?

Csak harangjának hangja kong.

A félrevert és elsülyedt harang.

„Gályák” és micsoda „ékes hajók”

úsztak el egykor – vágy volt, nem egyéb?

De nem feledi a szív sohasem,

mi volt az ifjú messzeség,

holnap, egy szűzi napkeleten!

Támadj, merülj fel, elsülyedt haza,

legszebb, mi felé útra tört magyar!

Verecke után legtágabb mező,

zászlaival, lányaival

új rend ezerévét tündökölő –

Csak a harang szól, a hang, csak a hang,

hab csöngve ahányszor habra omol,

örök temetés zeng a víz felett

s a mult mély országaiból.

Mert ami volt, örökre elveszett.

Magyar Csillag, 1944

Szembenézve¹

Már magunk is pihegve vártuk,

villanjanak meg már az ágyúk,

dördüljenek meg az egek,

fakadjon ki a fergeteg,

hasadjon ketté a magasság,

mutassa meg iszonyú arcát

az isten vagy az ördög: Ő,

ki lészen értünk eljövő –

Mi a borzadók, tiszta szívvel

kívántuk: öljön már az ember!

A vágy előtt, mit úgy se titkolt,

mire várt még a tett előtt?

Így volt.

Megérdemeltük, ami jött.

…Ezt mondta lelkesen a pap,

bízva, hogy minden úgy marad.

Valóság, 1946. 3–5. sz.

A szerelem ismerkedés

Kevés, kevés, mindez kevés,

várlak, szeretlek! Szeretnélek

át- és átjárni, mint a véred,

mint a levegő, mit beszísz.

A szerelem ismerkedés –

a léleknek? A testnek is!

Nem akarlak, csak megismerni,

csak megismerni, semmi mást,

a titkos azonosulást,

mit egyház és bölcselet hirdet.

Magányomat vágyom levetni,

a magányt rólad, mint az inget.

Benned szeretnék lakni, ott,

hol dolgos, szorgalmas szíved.

Egy szívet szeretnék veled!

Tagjaidban vágyom ezernyi

bajom, kínom egy jó nyugodt,

nagy nyújtózással kiheverni.

A ruhám, a házam, lakásom,

te légy a hazám, világrészem,

Európám, a Mindenségem,

végső kitörésem a vak

szolga-sorsból, a lázadásom,

mielőtt elpusztítanak.

Szégyenem már szó s gondolat –

bőrödön, húsodon keresztül

bocsáss magadba mindenestül,

adj olyan otthont, amilyent

magzatának az anya ad,

adj egy lélekzet végtelent! –

Valóság, 1946. 3–5. sz.

Töredék (egy folyó mellett)

No nézd, megint egy hal! Únja ez is a habnak

büzhödt ízét – magát a víz fölé veti.

Boldog – bár a napfény-halált ízlelgeti –

boldog, hogy kostolót egy más világból kaphat.

Mint én. Föl-fölvetem magamat egy folyóból

– nyüzsgőn, sűrűn folyik, mint bábot és dögöt

hordó hangyák népe a fűszálak között –

ki-kivetem magam, emberfaj, zuhogódból,

mely posványos vidék ezer forrásaképpen

millió bölcsőből szüremlik és hizik

egyre dörgőbbre a közös egy gödörig

kín, káromlás, sírás vad hang-egyvelegében.

Ki-kivetem magam egy percre és fölülről

még iszonyúbb az ár, s még nevetségesebb

rövid versengéstek, okosak, ügyesek,

amíg elemetek a szakadékba nem dől –

Valóság, 1946. 3–5. sz.

Apróbb töredékek

Isten

Úgy volna jó e Minden

ura, a mérhetetlen isten,

ha asszony volna, nevető,

anyaként karba felkapó,

úgy ölelő, hogy lankadó;

hatalmas is, de engedő…

Vissza hazulról

Nem várt engem itt sem nyugság, menedék,

mint Jónást a cethal, kiköp a vidék,

most öklendez épp ki: ráz, visz a kocsi

vissza a világba továbbküzdeni!

Rajtam a szutyok még, a szag, a szavak,

mik a nyomor tengermélyén bomlanak;

ha tesz isten próbát, azt megálltam én,

és ha szólhat szóval, azt kiáltom én!

De vajh lesz-e még fül, lesz-e arra ma:

Isten szava mindig a mélység szava?

Fura próféta: csak annak szólhatok,

aki a szólásra parancsot adott –

Vonaton a Nyírségen

Balfelől a tenger napraforgó

hódolattal szegzi rád fejét.

Jobbkézt, hátra se nézve a sorból,

éppen annyi farral áll feléd.

Bárki vagy, így járj itt a nép közt is,

nem te vagy úr: mögötted a nap – – – –

Ősz

Lebbent a szél. A hamuban, tele

dühvel ki-kinyílt a parázs szeme.

Krumplit sütöttünk. Fent az esten át

repülők szálltak, mint a vadlibák –

Valóság, 1946. 3–5. sz.

Mi történne

Mi történne, ha a fejembe

öntenék egyszerre amit

te tudsz, mindent! Az úti élményt,

a görög, spanyol szavaid

és szerelmi kalandjaid!

Micsoda szép robbanás volna,

micsoda tűzvész homlokomba!

De másképp tennék valamit

attól fogva?

Oh mennyi tudás, mennyi érték

hull naponta a temetők

trágyadombjára! Mennyi hő hevet

döntenek ki az agyvelők

csészéi az ostoba föld

híg sarába évezrek óta!

átkozódtam kamaszkoromba:

ha az jutna a birtokomba!

De más lennék, mint azelőtt

attól fogva?

Meghalt Shakespeare, Arany, Petőfi

s megmaradt kincsükből elég.

Oh tettél valamit is másképp

rossz örökös, emberiség,

azzal, mi azóta tiéd?

Milyen irígység parancsolja

hogy kiki sorsa külön foglya,

és ha a lázadás is dolga,

csak megátkozza végzetét

attól fogva?

Válasz, 1947. febr. 2. sz.

Folyik a csoda

Ez az a csodálatos egy falu,

hol nem történt még semmi sem.

Épp csak a háború.

De arról sem beszél már senkisem.

Kilenc-tíz házon nem maradt tető.

Aztán tavaszra ujra lett.

Ahogy a fű kinő,

kinőtt a zsindely minden ház felett.

Villog vasárnap csizma, ing megint.

Állnak és nőnek a lányok s fiúk.

Mint a virág a sírt,

benőtték jócskán már a háborút.

Szivárogtatja forrás-cseppjeit

a szívek alján éjjel még a gyász.

De megreggeledik,

de jön az etetés, az almozás.

Minden a helyén. Az örök kutya

ugat, a halhatatlan borjú bőg.

És folyik a csuda,

süt a nap, mint száz évvel ezelőtt.

Mint ezer éve. S látszik már a hold

fehér pénze a délután egén.

Megtörtént, ami volt.

Csak legyen elég eső az idén.

(Az élet folyik? Folyik a dolog.

Földhányva gondolom ezt én is el.

Vagyok, mert dolgozok.

Az isten bajlódjék a többivel.

Bizony én is egy árkot temetek.

Alján szögesdrót, repeszdarabok.

Megleszünk, emberek,

megleszünk ezután is, magyarok.)

Válasz, 1947. szept. 9. sz.

Háborús országokon át

Egy fenyő nem hiányzik

Egy fűszál nem hiányzik

Nem kevesebb a felhő

Anyák tán keseregnek

De nem sirat egy lelket

A szörnyeteg teremtő.

Válasz, 1947. dec. 12. sz.

Beszámoló Lengyelországból

Örvény

Csak szintjét tekintve, az örvény

Szép is lehet: kerengő rózsa!

Másképp beszél, ki forgott benne.

Másképp beszél mélységeidről:

Műveltségedről, Európa,

Aki bejárta Auschwitzot.

Álltam a tábor roncsain,

Körbenéztem az őrtoronyból.

Szakadék úgy nem szédített még.

A tudatalatti poklából,

Neandervölgyből, tébolydából

Vigyorognak föl ott a szörnyek.

De Pithagorász s Edison

És Marconi és Blériot és Krupp

Műszereivel a kezükben.

Dante nem ment oly mély kapún le,

Mint az, aki az indok s szándék

Mögé nézett Birkenauban.

Mert ott támadhat látomásod

Géppisztolyos orángutángról,

Fegyőrnek állított tigrisről.

A szabadság, ha úgy egyé,

Mint az arany, a fegyver és gép:

Az ápolónak állt sakálról.

Az őrültről, ki dinamitját

A föld szivébe tolja végre

A legjobb olajkút-fúróval.

Emberi fajtád holnapjáról,

Ha így halad, ha így halad.

Ahogy idáig érkezett.

Hatalom

„A föld színével egyenlővé

Tétessék!…” – olvasta diákként

Valaki s ezt is bemagolta.

„A föld színével egyenlővé…” –

Emlékezett rá, midőn tőle

Várták: ítélj, dönts, az Erő vagy.

„A föld színével…” üvöltötte

Boldogító jó-feleletképp

Az ifjúság-ízű nagy szókat.

„A föld színével” – s máris mértek

A had-mérnökök: fordították

A tett nyelvére a parancsot.

És két hónapig szólt az ágyú.

S hullt a bomba oly kijelölten,

Mint kertész-ültette-gyümölcsös.

„A föld színével!” – pontoskodtak

A romlás gondos szakértői,

Leeresztve a messzelátót.

Mert állt még egy-két toronnyá vált

Lépcsőház, föl az égbe nyílva;

Egymásután derékba törtek.

„A föld színével!” – ropogtatták

Üdvözülten a telefonba

A szók lázas értelmezői.

S a tető nélkül oly ijesztő,

Megnyúlt kémények is ledőltek,

Le az utolsó kapubálvány.

„A föld színével egyenlővé”

Tétetett minden, bizonyítom;

Szemmel láttam, egy holdas éjen.

Vadnyulat láttam futni hosszan

Varsó szívében, a Gettóban,

S annyi lelket sem az ó-várban.

És arra gondoltam: testté lett

Az Ige itt is – a torz Semmi:

Az őrület is testet ölthet.

…A tollat én könnyen kezeltem.

Most meg-megállt szinte magától,

Hegyén a csillám-gondolattal.

Forgattam, néztem, félretettem

S fölvettem újra, nehezen.

Maga volt a vas felelősség.

Vigasz

Majd játszunk újra. Föld alatt

fekszünk bár, labdázunk serényen,

udvarlunk fent a napsütésben;

koccintgatjuk a poharat…

Szivünk ma bármily hallgatag:

fut rajta át, mint fény a jégen

s kigyúl egy jövő nemzedékben,

mi ránk is örökül maradt:

az ős mosoly egy szép gyümölcsre,

a nevetés egy lányra: jössz-te,

a sejtelem, hogy élni szép –

és reménykedünk. Erre kellünk,

ebből él, így cikázik bennünk

előre az emberiség!

(Krakkó, 1948. november)

Forum, 1949. febr.

Testvérek

Megállt a csengő kalapács,

Kezét nyujtotta a kovács.

Kikérgesedett durva marka

olyan volt mint a kigyalult fa.

Próbáltam sokszor pörölyét;

úgy próbáltam most tenyerét,

és azt gondoltam s elragadt

a képtelen szép gondolat:

ilyet szerzek én kalapácsot

megkalapálni a világot!

Az volna szerszám igazándi

„egy nép súlyával” odavágni!

S már mondtam is, mert hát ki más,

testvérbátyám volt a kovács.

Jó – mondta s nyomta vissza markom,

rámnevetve, hogy vajh kitartom?

Diák voltam, nyakas gyerek,

tartottam, amíg lehetett.

De aztán, aztán bíz én jártam

kalapácsként az ő markában.

…Húsz éve hogy porban enyész –

Tart ma is egy testvéri kéz.

Lendít csillantva föl az égre

s zuhint vad szerszámként a mélybe.

Ott a világ, a jó meleg,

no rajta, töltsd a kedvedet!

Hajlítsd, alakítsd, verj a vasra,

az pattant egyre magasabbra!

Válasz, 1949. máj.–jún. 5–6. sz.

Parton

Ahonnan fölmerültem én:

az a világ elsüllyedt; az a tenger

visszafutott mögülem, az beszáradt.

Hol ifjúságom? A táj, amelynek – így emlékezem –

csak estje volt, csak – bárhogy tűzött is a nap –

kék félhomálya, mint roppant vizek alatt?

Hol az a lét, hol a cselédi puszták mély világa,

búvár-léptű népeivel s ökreivel? Tovatünt.

Nem sajnálom, gondolhatjátok.

Ez itt a part,

ez az évtized. Fehérlő hajjal indulok

az alakuló földrészeken, kutatón,

utolsó tanú, micsoda mélységek tudója,

micsoda magasságról álmodó!

tüdőm hasítja még a lég,

szemem káprázik a nyers fényben.

Ime a vándor,

ki nem sajnálja házának rombadőltét,

ime a hirnök, ki mosolyogva mondja el:

szülővilága mindörökre odalett. Ím a fiú,

ki így felel a faggatóknak: soha már

oda már visszatérni.

Ime a férfi, ki még egy sorssal szembenéz.

Mennyi van hátra,

hány év kilóméterköve még síromig?

Készítsetek bort, jó kézfogást, födelet

ne énnekem – nyugvást nekem már isten adjon senki más! –

nekik, akik mint ős-lények, nagy őslény-lépttel mögülem

távolban még, de milliószám fölmerülnek – őnekik,

hogy – erre csak! és szaporábban! – kezem hadd lendítsem feléjük,

mielőtt föld alá merűlök.

Válasz, 1949. máj.–jún. 5–6. sz.

Egy mondat a zsarnokságról¹

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten

lobogó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös!

ott zsarnokság van

nemcsak a katonásan

pattogtatott „vigyázz”-ban,

„tűz”-ben, a dobolásban,

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon

félignyílt ajtón

ijedten

besuttogott hirekben,

a száj elé hulltan

pisszt jelző ujjban,

ott zsarnokság van

nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergődő jajsikolyban,

a csöndet

növelő néma könnyek

zuhatagában,

kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van

nemcsak a talpraálltan

harsogott éljenekben,

hurráhkban, énekekben,

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,

éppoly hazug-harsányan

zengő szoborkövekben,

színekben, képteremben,

külön minden keretben,

már az ecsetben;

nemcsak az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

s abban,

megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek

idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál jobban

butító szólamokban;

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban,

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szó-mámorban,

mint légy a borban,

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,

az van az orrban, szájban,

hidegben és homályban,

szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak,

s bedől a dögszag,

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

fönt a Tejút is már más:

határsáv, hol fény pásztáz,

aknamező; a csillag:

kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:

egyetlen munkatábor;

mert zsarnokság szól

lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,

a prédikációból,

templom, parlament, kínpad:

megannyi színpad;

húnyod-nyitod a pillád,

mind az tekint rád;

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,

rab vagy, rab, erre kattog;

hegyen és tenger mellett

be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van

minden váratlan

zörejben, fényben,

a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,

e bilincs-unalomban,

a zápor zuhogásban,

ez égig érő rácsban,

a cellafal-fehéren

bezáró hóesésben;

az néz rád

kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

mint víz a medret,

követed és teremted;

kémlelődsz ki e körből?

ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,

fogoly vagy, s egyben foglár;

dohányod zamatába,

ruháid anyagába,

beivódik, evődik

velődig;

eszmélnél, de eszme

csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,

mit ő eléd varázsolt,

s már körbe lángol

erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,

el nem tiportad;

s így rád is ő vigyáz már,

gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,

hús és kenyér mi,

mi szeretni, kívánni,

karod kitárni,

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

ha eszel, őt növeszted,

gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,

így járunk vaksötétben,

s feszengünk kamarában,

akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

a dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

1950

Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.

Győztes

Miket fejfámra írnak, esztendeim zömit már

föld alá tapostam java éveimet.

Jobb mivoltommal így rég sírban pihenek –

csaló csontváz csupán, ki még nevemben itt jár? –

ezt kérdezem. Meg ezt: akivel belekezdtem

munkámba, akivel szereztem diadalt:

kimúlt az ifjú férfi, belőlem az kihalt?

Szelleme zordonan bíráskodik felettem!

Merész volt, lobogó! – Én „bölcs” vagyok, „lehiggadt”:

ezzel gúnyolna s – bíz: félholt kortársaimnak

szavára adok. Ő – akár a gyermekem.

…És mégis ő vezet. Mert ő döntötte el:

közös életünket föltenni mire kell,

s mint kell leélni úgy, hogy érdemes legyen!

Csillag, 1951. máj. 5. sz.

Jutalom

Ki tudta még a könyörületesség

örömét? Az ős jótevést, amért

nem kér a lélek titokban se bért,

úgy színig tölti született nemesség.

Vigasz volt látnom, ekképp szívedig-szép

ifjú nő téged akkor, veszni tért

korunk mocskában jót s jót, semmiért

jót tenni egyre, főddel a derűs ég

kékszín üdvében úszva szinte, édes

géniusz! Jó volt elnéznem szemérmes

mosolyú arcod ottfenn ragyogón,

és aztán ittlen éppúgy, karomon –

A legjobb ezt volt látnom: nemcsak adhatsz,

a szerelem téged is megjutalmaz.

Csillag, 1951. máj. 5. sz.

Kutyák

Szolga vagy, költő. Ezt se resteld.

Különb jel a te szolgaságod,

különb rang, mint amit viselnek

a rend-, rangjeles uraságok,

akiknek szolgálsz. Kutya mód kell

lapulnod-hajlongnod nekik?

Szolgálj, őrizd, csak rejtegesd jól

a farkast, mely benned lakik.

A nyájban is te vagy az ősi

ösztön, a hív emlékezet,

a hirtelen feljajduló kín.

Vigyázz, hogy meg ne öljenek.

Vigyázz s örülj, ha estelente

annyi erőd mégis marad,

hogy vigasztalva megsimítsad,

megszelídítsd torz arcodat.

Hogy végre fájó nyujtózásban

kihúzd magad – a lelked is;

s ember mód kiegyenesedve

szétnézz – mig pillád leesik.

Fáradt vagyok. A város szélén

lakom. Arrébb a domb megett

kezdik a villák udvarán már

dalukat a szelindekek.

Nem ugatnak. Fejhangon nyínak.

Kimondhatatlan fájdalom

hosszú rongyai szakadoznak,

lengnek a sötét ágakon.

Az vagyok, aminek születtem

és szabadulnom nem lehet.

Idegeimre csomózták rá

a gyeplőt és a kötelet.

Befogva ébredek, ugy alszom

és akkor is, ha lázadok,

legjobban akkor érzem, hogy

szolga vagyok. Nem hazudok.

Ki úr fölöttem, el ne higgye

egy fél szavamat. Ajkamon

a hang is másképp száll, riadtan,

én is megvetve hallgatom.

Alázatosan, hason jő, vagy

előre vak dühtől remeg.

Értem a szót már: „Ha követni

akarsz, oszd szét a kincsedet.”

Nincs más út. Fájdalom, de így van,

csalni akar, ki mást regél.

Két vallása van a világnak,

két hada: gazdag és szegény.

Közöttünk nincs híd, nincs barátság!

Ha te nem is, én csak azt

figyelem: hátha nem is téged

szeretlek, csak az aranyad.

Nem azt szeretem. Megvagyok már

szolgaságomban. Itt vagyok.

Odúm, váram és büszkeségem.

Belőle át nem adhatok

egy ölnyit, egy félszeg mosolyt sem

gőgömből! – Ez az én helyem,

így birom csak, ami ostorként

csattog testemen-lelkemen.

Kilépek egyetlen szobánk

elé a szűk erkélyre. Mint

keleti pap, itt e magosban

füstölgöm tünődéseim.

Éjről-éjre nézem a várost,

próbáltatásaim honát.

Nem szólok. De emlékeim

nyínak, mint arrébb a kutyák.

Sajnállak, főnököm. Derék

öreg vagy. Ha eléd jutok,

leültetsz. Vitázol velem.

Hallgatok csak, bólintgatok.

Mily hamis mindez! S mily hamis, ha

ellentmondok is. Se barát,

sem ellenfél – ember se, csak

lakáj, egy kutya néz reád.

Ne engedj engemet magadhoz.

Csalódni fogsz. Előbb-utóbb

kiütközik énrajtam is

förtelmes fekélyként a gond,

a nyomor bélyege – hiába

osztod velem eszméidet. –

Más világban élsz. Magamat nem

érthetem, ha megértelek.

Vadonban tudom én magam.

Mutogassatok: eleven

jelekkel, gyöngyökkel, gyümölccsel

társaloghattok csak velem.

Mióta élek, vakulásig

dolgozom és görnyedek itt,

e szép világon; elbutultam,

megsüketültem egy kicsit.

Jókor betörtek. „Ne feledd el,

ki fia vagy” – mondta apám.

„Alázatos légy, engedelmes,

így partra juthatsz még talán.”

Ezt nyujtotta útravalóul,

amikor útnak inditott.

Tízéves voltam; addig is már

láttam, a világ hogy forog.

„Eredj oda, csókolj kezet,

az a tiszttartó, az a pap”,

mondta anyám és könnyel, szóval

törte vad nyakasságomat.

Éhkoppal, rongyokkal, hideggel

tört a város, az iskola,

biggyedt szájjal, jégpillantással,

mit nem feledhetek soha.

Gépkocsin mentem nem is régen

egy kis városon át. Sarat

ha vágnak arcomba, nem indul

szivemből olyan indulat,

mint ott egy ház láttán. Kiküldtek

kapuján egyszer engemet:

„Az ilyen jött-mentek tanítják

rosszra a jobb gyermekeket!”

Hallottam, ahogy megindultam

nehéz csizmámban, hallgatag.

Másnak: rossznak, elátkozottnak

hittem már én is magamat.

Elhittem a szép, lágy anyának.

A szégyen, mi akkor kisért,

támadt fel ujra. Ropogott

kezemben a kormánykerék:

– Ki innen! Vissza se tekints –

Ki a városból! Bárhova!

Dőljön össze a mult mögötted,

mint Szodoma és Gomora.

Ezt megcsináltad – álmélkodtak

útitársaim hevemen.

Időbe telt, amíg nevettem

én is e régi eseten.

Én tanítottam rosszra őket.

Én, aki pusztánkon kivül

hangot sem adtam szinte, féltem;

tájszólásomról kiderül,

hogy honnan jöttem s kigúnyolnak.

Ki is gúnyoltak. Napra nap.

a kertek alatt gyakoroltam

a finom szóra magamat.

Mily örömmel hagytam el aztán,

pelyhes állal, e szép hazát!

s beszéltem végre, mily örömmel,

egy más nyelvet, a franciát.

Fölszabadultan, mily vidáman

és bátran törtem, gyúrtam azt!

Idegen voltam? – Semmi ahhoz,

mi otthon lehettem – paraszt.

Elzártak onnan, hol születtem,

hol még boldog volnék talán,

elküldtek, de ezer istrángot

és gyeplőt aggattak reám.

Vagy hinár, bozót a szegénység?

Kezed-lábad indák kötik –

Ha emelkedsz, hetedíziglen

az egész rád kapaszkodik.

Vállalom ezt és nem panaszlom.

Az övék voltam, az vagyok –

Szomorú tőke, mit kinlódva

egy fél falu összeadott,

s most várja, hogy kamatot hozzon.

Nem tagadhatom meg soha,

kiknek az én téveteg sorsom

minden reménye s támasza.

Csápokat nyújt feléd a mult, a

jövő. Gúzsba köt a jelen.

Jó csapda lettél, te is – ékes

csapda, ragyogó szerelem!

Ahova nyúltam, hirtelen

csuklóm bilincs kulcsolta át.

Léphetsz. Gyönyörű, végtelen:

egyetlen börtön a világ.

Fölnézek, sűrű-zöld az ég, mint

májusi meggyfa. Lombja közt

kicsillan itt-ott már a csillag,

a fényes, vérpiros gyümölcs.

Elnézem. Ily elérhetetlen

mi jó ízt: kedvet adna még.

„Élet” mondom s várom, mit érzek:

Szürkeség övez, messzeség.

Annak a végén, ott kezdődhet

az élet tán. Képzelni sem

tudom már. Kastély díszlik ott?

Mindenki sétál vagy pihen?

Együgyű kép. Nyilván a régi

urak, a gróf úr élete

lengett előttem. Láttam azt is.

Megvetem. Az sem kellene.

Ha szolgaság van, százszor inkább

legyek csak szolga itt alant!

Ha áldozat kell, nem a hóhér:

százszor inkább az áldozat!

Százszor inkább a kizsebelt, mint

aki – bármiképp – zsebel.

Már így vagyok. Nem szeretem,

ha nyúlnom szennyes lébe kell.

Kényes lettem. Idegesít

minden piszok. Gyakran mosom

kezem. Hajdani trágyahordó,

veszélyesen finomodom.

Zavartan feszengek a fényes

szalonban a hölgyek-urak

között. Szemem, az ördög tudja,

vidám szemükben mit kutat.

Meghívtál, sorskegyelte kartárs.

Tevéled nem – de ki elénk

a tálat hordta, inasoddal,

Ferenccel megbarátkozék.

Ebéd után soká beszéltünk,

„Nősülnöm, szólt, itt nem lehet”.

Hogy mondjam? Ha választanom kell,

ővele tartok, nem veled.

Nehéz dolog ez. Neked is tán.

Elképzelem a sorsodat.

Iszol, mulatsz – de poharadban

valami alj mindig marad.

Keserű íz, tán mérgező is.

Hányingerlő – ha érezed.

Ha nem: akkor pedig szivednek,

fejednek is már kérge lett.

Akkor bizony én a disznóhoz

hasonlítnálak. Bizonyos,

szárnyas eszméinkhez közöd nincs,

sem a Krisztus szavaihoz.

Akkor fiam, ha Igazságról,

vagy ilyesmiről szó esik:

ódalogj el. Vesd meg a szolgák

rögeszméit s mozgalmait.

Hagyj csak magunkra. Hagyj magamra,

bocsáss meg, hogy kidobtalak

őrületemben, s véled együtt

nemes ajándékaidat.

A tájt fogadtam meg: ki nálam

hatalmasabb: jobb módja van,

azzal nem állok szóba, ahhoz

úgysem lehet igaz szavam.

Sorsomba ahány kötelet

a csontig vágni érezek:

– nem vethetem le – de sziszegve

mindegyikkel árvább leszek.

Megmartan s marva, hontalan

magányosan bolyongok itt,

vitázom az ifjú csikasszal,

ki szívemben acsarkodik.

Fogat mutat s már szállna szembe,

vagy futna árkon-bokron át –

Vigyázz, a kuvaszok legyűrnek

és ott künn a vadászkutyák.

Csitítom – hallgass, várj, lapulj még.

Leszen annak is ideje. –

Napra nap így leszek magamnak

pribékje, házőrző ebe.

Este ülök az asztalomnál

üresen, vigasztalanul,

szivemből messze, tétova

csüggedt vinnyogás szabadul.

Szabadul – szabadulna, hogyha

jajra is volna még erőm –

költő, mondom s mosolygok bambán,

félóra hosszat, megvetőn.

Gondolat nélkül, merev szemmel

könyökölök fél éjszaka,

mintha kezem egy idegen,

lenyakazott főt tartana.

Egy főt és abban egy rögeszmét:

nem is élsz. Aki valaha

te voltál, meghalt. Azt megölték.

Árnyéka, rossz másolata

vagy annak csak, aki lehettél

volna! Gúnyképe! Néha még,

ha meglátogat, csak azért jő,

hogy arcodba köpje dühét.

Állom már ezt is. Alig értem.

Visszhangot, egy szikrát nem ad

fáradt fejem. Távolról hallom:

ahogy leejtem tollamat.

Nyisd ki a szád – hallom parancsként

révületemben – torkodon

próbáld ki a jajt, mit hörögnek

a kutyák a domboldalon.

Tanuld el. Ahhoz igazodj,

azt fújd, lehunyva szemedet,

nem várva magyarázatot,

se vigaszt, se feleletet.

Fújd csak, mint ott künn a kutyák,

talán akadnak társaid,

azt nyögd, míg az egész világ

egy nagy kardalban nem vonít.

Ez a rend – mondják –, fogd be jól

füledet és jajongj tovább –

Mit akarsz? Kérdik. – Mi nem értünk –

te nyíjj, ríjj, nem adva okát.

Van, aki ért. Ha felfigyelsz

zeng már a dal. Ha akadoz,

te légy a hangos! Vidd a hangot!

Légy biztató, előcsahos.

A nyájban is te vagy az ősi

ösztön, a hív emlékezet,

a farkas-szív, mely visszasírja,

mit az ész is feledni kezd.

Ne tudj, ne érts te semmi mást,

csak szived örök szemjuhát,

s ha másképp sohasem lehet:

üvölts, míg világ a világ.

1934

Megj.: Ifjúság. Elbeszélő költemények. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951.

Jegyzőfüzet

Nyitány

Dehogy a fiatal

szíveknek kell a dal!

Maguk is azt teremnek –

zengjük az öregeknek!

Fegyelem

Húsz bokor ül az izzóföldű kertben;

kisleányom óránként berobog

a nagy hírrel: egy megint megtojott!

Megtojt és kotlik tovább rendületlen.

A parton gyalogolva

Az is szép, mikor a fák eltakarják

a tavat és a gallyak

fölött nesz nélkül elsuhannak

a nagy fehér vitorlák.

Telik az idő

Egy év, megint már!

No, már nem is fáj,

ha diófámon s kisleányom

növésén látom.

Vizen

Sem arc, sem ajk, sem áll, se száj, sem orr –

tán épp azért oly csábítón csodás a

tó tükrén föl-fölvillanó mosoly –

s oly riasztó a düh ránc-rándulása!

Pásztorélet

Ahogy őseim századokon által,

úgy élek, várva minden szombaton

a heti tisztával az asszonyom

s a heti biztatással.

Gyászkar

A tücsök lantján őszi már az ének,

versenyben föl a komor egekig,

keserveik oly vadul zengetik,

mint Jeruzsálem üszkein a vének.

Láztalanul

Gyötrődtem ifjan: semmit sem tudok!

Bilincsként hordtam: hogy semmit sem érek!

Feledi lassan pányváit a lélek –

Oh, ifjúságom, felszabadulok!

Darwin szellemének

Hiszem, hogy végül végleg megjavulhat

ez a riadt állatnak született,

ez a szegény kétlábú szörnyeteg

s átlépi önmagában is – a multat.

Közelgő ősz

Nyikorog a hegyi úton egy hete

estétől éjfélig a színig tele-

rakott kukoricáskocsik kereke;

vonul odaföntről a faluba le,

jő, mint rég, ha koldus jött ott lefele,

küldvén sirámait messze eleve,

jő az ősz; ez az ő panasz-éneke,

hangzik cserdítés, hars kurjantás bele.

Emlék-keltő

Fölsivít az ólban – tudva már, mi az –

fölserkenti anyját mind az éh-malac,

verseng a magas- és mélyhangú panasz;

döng a hidlás, gágog a riadt liba,

csahol az eb – árad az egekig a

gyermekkort idéző nagy szimfonia.

Vendég

A madarak a házhoz kezesednek.

Az udvaron a harkály úgy kopog,

akár egy vendég. „Szabad!” Kinyitok.

Dérben a fák. A hideg érkezett meg.

Kapun túl

Midőn gyötörni kezdte, foglalóul,

a rák: éppen koromban volt apám.

Most lépek át a halál kapuján.

Mosolygok még, ha arcom hátrafordul.

Októberi szél

Keblek, karok, álombelien szőke-

aranyszín bőre száll, oszol

szemem előtt a fák ágairól –

Csontvázak állnak ki a hegytetőkre.

Csillag, 1951. aug. 8. sz.

Őszi lepkerajzás

Szeptember van, nem szól madár,

de nyüzsögnek a fehérszárnyú lepkék.

Bár tikkaszt a meleg még,

azt hittem: hó szitál.

Játékszabály

Míly „hol az olló” gyermeki szabálya,

hogy néznem sem illik ifjú leányra?

Harminc év köztünk! Egy taps, egy futás,

s az ő soruk lesz a csodálkozás.

Parti jegenyék

Hozzák a habok a parti homokra

nagy kérdéseiket zúgva-zokogva.

És bólogatnak, mintha értenék,

két nap óta a sudár jegenyék.

Szeptember 25

Hová leszállt a nap,

onnan kel föl a hold,

a kék hegyek mögül.

Az őszi ég alatt

égre onnan röpül;

mint eltévedt madár,

ha fészket nem talál

s azt hiszi, van hova

visszafordulnia.

Még egyszer

Hol elrepült a nap,

ott jő vissza a hold.

Épp csak hogy sápatag.

A régi táj felett

lebegve reszketeg;

épp csak hogy tétova,

épp csak nincs otthona;

épp csak hogy idegen;

mint a szív öregen.

Redők a tavon

Olajosodik a víz; mozdulatlan

nyúlnak a fényes redők végtelen,

mint óriási selyem-végeken.

Micsoda kirakatban!

Vadludak

Kint a tó közepében ezerszámra

a kövér vadlúd; itt marad fagyig,

mig a jégen le nem soványodik;

csak akkor száll tovább újabb hazába.

Határhoz közeledve

Nincs akarat, nincs gondolat, de vágy s tán

lélek s halál sincs nélküled,

emlékezet! –

Poggyászom te, mind drágább, nehezebb!

Az öregség zord határ-állomásán

csak téged el ne vegyenek.

Betegen

Hogy meg kell halnunk, elég büntetés ez.

Mért szenvedni is még a büntetéshez?

Költő-hazudozás, hogy álom a halál –

Próbálj álmodni, ha hóhér vág, szúr, nyiszál…

November

A zöld fenyőfák előtt lengeteg

cérnás víz-fonalak.

A tűlevelek hegyén csöpp remeg

Csókák kiáltanak.

Villogón veti sugarát

a halászokon a gumikabát.

Születésnapom hajnalán

Halottak napján leesett az első,

még félénk hó. Nem is tartott tovább,

megvillantva a hegyen mosolyát,

mint egy születésnapi felköszöntő.

Halottak napján

A gyertyáikkal égő temetőkre,

emlékezel a fényben lebegőkre?

Füred fölött a szöllős dombsorok

fölött milyen sose-volt városok

szökkentek – lánggal hajladozva – talpra,

oly frissen pezsgve, nyüzsögve, kavargva,

hogy elképzeltük a holt szeretők

tolongását is a mozik előtt…

Ágyba vágyva

Tombolt az esti szél. Zörgött az ablak.

Bátrabb voltam a rámhagyott, vén házban,

ha bent voltam az anya-szagú ágyban.

Gyermek voltam. Most a halál riasztgat.

Egy írónak

Olvasom könyved, egyedül

magányos házban, rideg éjben,

s egy nemzet nyüzsg szivem körül.

Az első jég

Nem terült háló ilyen soha rád

nagy Balaton víz rengetegje,

mint midőn a fagy terítette

tükrödre tenger ág-bogát!

Halhatatlanok

Ki nem vénült meg? Aki harcban állt

a jóért mindig, lankadatlanul.

Nézd ezt, azt, amazt! Úgy beletanult:

legyőzte végül magát a halált!

Belátás

Úgy lett, ahogy a révész mondta, éppen.

A jég hátáról ím tovább-

szállnak a sovány vadlibák.

„Hát hogy is repülhetnének kövéren?!”

Ház az égen

Friss hó és friss fény kápráztatja a szemet.

A hólepte hegy beolvad a hófehér

felhő-háttérbe. Égbeli sziget

csúcsán a zöld fenyőliget.

A jótorkú vénasszony ottan él.

Lábam emlékezik

Kelletlen léptem a ropogó hóba.

Fázott a lábam. Ő emlékezett

az ifjúkorra,

jó csizmáimra, mikben feszített

lakziba, torba;

szivem mélyéig fölmelegített!

Álarc

Szerettem volna egy nagybajszú maskarát

farsang felé, akár a többi kis diák:

hadd ijesszek én is lányt a sétahelyen!

Sose jutott nekem.

Lesz végre most; olyan, hogy le se tehetem.

Az öregség tünetei I.

A szép pincérlányra is gondolok már.

Fürgén forgott a matróz asztaloknál.

Csak szeme zászló-nyelvén mondta, hogy:

Jó! Kiszököm egy percre valahogy!

Az öregség tünetei II.

A nedves parton – a tenger dagálya

ment vissza épp – nem volt hely ülni sem.

Nevettünk, és… Holdfény volt; hidegen

terült a víz, mint egy korcsolyapálya.

Az öregség tünetei III.

Croix d’Hyns! Bordeaux! Huszonöt év kellett

hogy emléked kikeljen, mint a mag.

Mily vetés érik még talpam alatt?

Mit terem a szív, ha jól öregedhet?

Az öregség tünetei IV.

Rámosolygok a nevető gyümölcsre.

No nézd, be pozsgás. Meg-megtörölöm.

Napszámos voltam s minden örömöm

egy baszk lány volt, egy baszk létére szöszke.

Gyémánt vékaszámra

Oh mennyi gyémánt! Mily tűzzel ragyognak

– a friss hó napsütötte szintjén!

Beh szép! S be jó, hogy mégis csak hasonlat.

Hisz az igazit magam összeszedném.

Karaván

Fehér számumként száll a porka hó.

Távolodik a meg-megroppanó

tó jegén, e megőszült Szaharán,

a halászcsapat-vonta szán.

Átviszik a

napi fogást Zamárdiba.

Olvadás

Vizes a jég. Mint akna csap

szét rajt a februári nap.

Bomba-szökőkutat

lövel versenyben pocsolya, patak.

A nap, az új nap pergőtüz alatt

tartja a tavat. Vakítóbb, vadabb,

mint júliusban; mintha – úgy lehet –

még el is veszhetne az ütközet!

Korai öröm

Fagyos szelek, hófergeteg –

Hiába örültünk. A tél

tombolva visszatér:

kinevetett

zsarnok, aki bosszút vehet.

A fene egye meg.

Szeles éj

Hány hangot adnak odakünn a fák!

Hogy sírnak, nyínak, zokognak! – Miért nem

tudják az öröm egyetlen szavát? –

jutott eszembe a vad éjben.

A zokogó fák

Ismét vihar és ismét künt a fák –

Nincs, igazán nincs más szavuk soha?

Figyeltem és a zokogáson át

fölharsant egy pokoli hahota.

Tavaszi viharban

Lendül a széllel szemben fölívelve,

hó szárnyát összecsukva a sirály.

Így a leány, ha szemét húnyva vár

a csókra, a viharzó szerelemre.

Füred, április

A völgy ölén, a hegy hajlatain,

ládd, a barackfák rózsaszin

léggömbjeit a tavasz újra

feszültre fújta –

Repülni készen

lengenek,

a fénylő, napsütötte szélben –

Szívd tele te is szívedet!

Csillag, 1952. jan. 1. sz.

Mese az állatok nyelvén tudó juhászról

Volt az óperenciás

tengeren túl egy juhász.

Nyáj-terelve, legeltetve

ért egyszer egy rengetegbe.

Rengetegnek közepén

izzó tűz, halom faszén;

a tűzben meg síró-rívó,

haláltáncát járó kígyó:

pörkölte már a parázs.

Megsajnálta a juhász.

Kampós botját betartotta,

a kis kígyót kirántotta,

s esett majdnem ő hanyatt,

hallván ilyen szavakat:

– Köszönöm, mit értem tettél,

megkapod, mit érdemeltél,

kérsz, mit kérsz, egy a hitem,

azonnal teljesítem!

Mit kérhet, ki hetek hosszat

beszéddel se szórakozhat,

mert alig lát

mást, mint birkát?

Nem sokáig tétováz,

azt feleli a juhász:

– Egyet kérnék, ha megadnád,

értsem az állatok hangját;

együtt élünk,

soha egy szót nem cserélünk!

– Meglesz! – volt a felelet –

de egy föltétel alatt,

soha ki nem fecseged,

amíg élsz, titok marad,

mert ha szólsz –

szörnyet halsz, úgy lakolsz!

– Dehogy szólok – kezdte éppen

a juhász,

mikor egy fa tetejében

szarka-csörgés, csárogás

hangzott máris, ilyenképpen:

„No, ennek a fának odvát

fiaink már telehordták;

csak az arany van öt mázsa;

hordják mától fogva másba!” –

párjának mondta egy tarka

farkú öreg apa-szarka.

Néz föl a juhász a fára,

le azután az odvára.

– Kaparj alá! Ássad, vágjad! –

szól oda két kutyájának.

– Kaparjon a fene néked,

ma sem osztottál ebédet –

szólt az egyik; de a másik,

a puli kapart rogyásig,

ásott amíg, csakugyan,

mi gurult ki? egy arany!

Odasóz a juhász egyet

annak a mihaszna ebnek,

s becézné a másikat

s – uccu! – az is elszalad:

nem tudta, hogy különb, mint más,

ért a szóból már a birkás!

Ugrik – uccu – észbekapva,

fut haza ő is, a gazda;

forog otthon, lélekvesztve:

– Hol a balta? Hol a fejsze?

Hamar, apám, kell segítség,

megleltem a szarkák kincsét!

Meg is lelte, hazavitte;

senkinek nem említette;

használgatta okkal-móddal,

csínján bánt a nagy vagyonnal:

tudott titkot a juhász.

Nem is kérdte senki más,

csak éppen a felesége.

Csak annak nem fért eszébe.

„Hol szerezted?” Hol szerezte,

ezzel gyötri minden este,

ezzel gyötri hajnalig.

– Te, megöltél valakit?!

Mit tettél, jaj, kárhozott,

hogy nekem se mondhatod?

– Ugyan! Hagyd már! Semmi

vétket!

– Hát akkor mért nem beszéled?

Mi lelt? Megjössz, ülsz, merengsz,

egyszerre csak fölnevetsz.

Volt min! Jön be a kis macska:

– Hol a bögréből a tej?

– Tán a gazdáné kinyalta

– szólt anyja –, fordulna fel!

Zeng a falban a tücsök:

– Hej, de jó ház, hej, be szép ház,

hétszámra nincs takarítás,

holnap ide nősülök!

A hízó meg, dúlva-fúlva:

– Mi ez, soványító kúra?!

– Mit nevetsz megint, te! – engem?

– így az asszony – szólj, de menten!

– Nem lehet! Olyan titok,

ha kimondom – kimúlok.

– Attól, hogy őszinte vagy?

– Igy szólt a parancsolat.

– Szép parancs volt – ellenem!

– Nem bánnád, ha… – „Nem hiszem!”

– Jó; ha te nem, én se bánom!

Gyujtass gyertyát, hívj papot,

elmondom a – hideg-ágyon:

lelked rajt, ha meghalok.

– Meghalsz, meghalsz – miért halnál?

De a juhász ágyban volt már,

feszületen a keze,

szeme meg könnyel tele,

a küszöbnél rongyain

fekvő, hűséges pulin,

mert hogy az is könnyezett.

– Messetek

karéjt néki, vastagon,

ez a végső óhajom –

szólt sóhajtva a juhász.

Úgy megillette a gyász.

Csukta is be a szemét.

Ám a puli, a derék,

téve két lábát keresztbe

s arra bús fejét eresztve,

köszönni is néma, béna,

rá se nézett a karéjra

eladdig, amíg magas

főtartással a kakas,

hogy csak úgy pirult taréja,

meg nem indult a karéjra,

s odaérve

bele nem csíp a kenyérbe;

vitte volna máris onnan,

ha a puli rá nem morran:

– Tudnál enni, te hálátlan,

mikor gazdánk halálán van?

– Elég szamár, ha azon van –

felelt a kakas. Azonban

kinyitotta a szemét

a juhász. Jött még egyéb:

– És azok is elég marhák,

kik az ilyet megsiratják –

mond a kakas – lám la nékem

van hetvenhat feleségem,

s rendben minden! Ő meg eggyel

nem boldogul? Csak rongyember!

A juhász nem várt egyebet,

letette a feszületet;

elég volt neki a lecke,

az asszonyt jól – megnevelte.

Hogy hogyan?

Arról már a mese hallgat.

De ma is még boldogan

élnek, hogyha meg nem haltak.

Ifjúsági Könyvkiadó, 1954

Mese a csodafurulyás juhászról

Hol volt, hol nem egy juhász,

jó nótás, jó furulyás,

hetyke, büszke, igazi

szókimondó pusztafi.

Ha dolgozott is, nótázott,

meg mókázott:

hol tettével,

hol kedvével

vagy egyszerre mindkettővel

javította, amit látott,

szépítette a világot.

Kelve jókor, amidőn kell,

ment egyszer a nyáj mögött,

fütyölt és zacskót kötött.

Lép mögé egy sánta ördög;

hátbavágta, ráüvöltött:

– Mit csinálsz,

kis ihász?

– Acskót, zacskót, mi közöd,

minden sánta ördögöt

estelig belékötök!

Nyek – nyaklik az ördög össze:

– Jaj, csak engemet ne köss be.

– Belekötlek, nincs bocsánat,

eltörted a furulyámat:

az reccsent a hátamon,

holtomig sajnálhatom.

– Kapsz jobbat! – A tiedet?

– Jaj, csak épp ezt nem lehet:

szakmai szerszámom ez,

idegennek bajt szerez,

mert az a csoda hatalma,

táncra perdül, aki hallja

s mindaddig nem hagyja abba,

míg fúvója nem akarja!

– Éppen az kéne nekem.

Nem ártana, hogyha egyszer

megjárná egy pár gazember!

– Nem, nem, nem engedhetem!

– Nocsak próbaképp! – Vigyázz!

De elkapta a juhász,

s fújja máris a csudás

zeneszerszámot, s az ördög

rúgja máris a göröngyöt,

és veszettül

fordul-perdül,

míg az a vad hoppsza-polka

el nem hordja a pokolba.

Néz a juhász – no de már

táncban áll

a vezérkos, a szamár,

meg az egész birkanyáj!

Olyan szaporát lejtettek,

dél se volt és megdeleltek.

Fekhetett ő is, a gazda,

hogy egy kicsit szunnyadozna.

Nem szunnyadt, mert a kanyarnál

ki jő? Az a gyalog-kalmár,

ki egy megyét végigcsalt már.

Nézi, nézi a juhász,

s egy halk csárdást furulyáz.

A bokáját összecsapja,

bugyrát lányként ölre kapja

s táncol az meg izibe

csipkebokor közibe;

gúnyáját ág tépi le;

csípi tüske meg csalán;

járná még ma is talán,

ha a juhász meg nem szánja,

s megfeddvén el nem bocsátja.

Dehogy csal már! –

esküszik égre a kalmár: megjavul!

S megy menten a földesúr

elé, bosszúval tele:

– Kegyelmes uram, a te

földeden a te juhászod

te szolgádként meggyalázott,

tégy tehát te igazságot!

Ellened

nem tudom, mi szellemek

népével szövetkezett.

– Mit csinált a gaz nekem?

Gyorsan hintót! Jössz velem!

Hajts! A nyájhoz! Annyit mondok,

megkeserüli a dolgot!

És beültek és repültek

s ahelyt táncra penderültek,

mert a juhász jóelőre

rákezdett egy keringőre.

Most már ketten, kar a karba,

lejtettek be a bokorba,

s lejtettek aztán haza.

„Tűrhetetlen! Tarthatatlan!

Kinek van itt igaza?!” –

fújták szörnyű indulatban.

„A bíróhoz!” S az ítélt,

maga sem tudva, miért:

csak kimondta, csak leírta

három rőf árkuspapírra:

„Ki ilyet mert,

föl kell kötni a gazembert.”

Viszik immár azt a gyászos

írást hárman a juhászhoz:

– Halld, juhász!

És egyszerre mind bokáz,

mint akit a frász kiráz,

s járnak szebb toborzótáncot,

mint a verbunkos huszárok,

mert nekik azt fújt csudás

furulyáján a juhász.

Hazaértek, összeestek:

node most ők szövetkeztek.

Aki csak a népen ült,

ővelük mind egyesült:

csendőr, zsandár, ellenőrző,

igazgató, alja költő,

a csiszár,

a király,

meg aki a bárddal áll.

Az ezt mondja, ez azt mondja,

míg kisült a gazság módja,

a fogás;

hogyan vesszen a juhász:

éjszaka kell rája menni,

amikor nem védi semmi.

Rá is mentek, le is fogták,

reggel már felkötni vonták.

Áll a juhász hallgatag

az akasztófa alatt.

Keze-lába összekötve.

Ami népség körülötte,

szidalmazza:

– Húzd! Magasra!

Ismerőst egyet se lát.

Ha csak nem az asszonyát.

Ott hátul a dűlő útban

ő volna az, talpig búban?

Áll is, jő is – ni, ide?

A bírák eleibe?

Máris ott van, bátoran szól:

– Elbúcsúznék az uramtól,

hadd öleljem át utólszor.

– Vigyázz, életeddel játszol;

halálfia ez a pásztor:

érte bármit vétkezel,

magaddal is végezel.

– Tudom! – az ezt feleli,

urát máris öleli,

fejét a keblére vonja,

és a furulyát, melyet

eddig ott rejtegetett,

a juhász szájába nyomja.

Megkötözve – mit csinálsz?

No meglesz már a juhász!

A furulyát foggal tartja,

úgy fújt rajta,

olyan sivítóst előbb,

majd hogy ujja

szabad újra,

olyan vad csürdüngölőt,

hogy aki ott körbe állta,

tán ma is még arra járja,

a csiszár,

a király,

mind aki az igazság vesztére vár.

Ifjúsági Könyvkiadó, 1954

Mese a diákká vált szamárról

Hol volt, hol nem, senki más,

ezúttal is egy juhász.

Minden kincse-vagyona

szorgos dolgos asszonya,

esze-fürge kis fia,

meg egy szürke csacsija.

Éldegéltek együtt négyen,

hol szerényen, hol szegényen,

eladdig, míg a fiát,

azt a jófejűt nagyon,

egy napon

el nem csalta a világ:

diák lett, híres diák.

Hosszú esztendőkön át

híre járt haza csupán:

vág neki a tudomány:

ritka szerencsét csinált!

Ám az anyja, ám az apja

épp azért már – elsiratja:

„Sose látjuk többet őt!”

Volt okuk búsulni más is,

oda lett a hű szamár is. –

Nyomva szinte a tetőt,

tenger gond szakadt a házra,

szomorúság a juhászra.

Amikor

egy reggel a ház előtt

ki száll ki egy kocsiból

s nyit kaput?

A fiuk?

– Apja nézd csak, hogy ki fut

ott… itt… az udvar gyepén!

– Hagyd, hisz ez meglett legény!

– Jaj, ha ő lépne a házba…

– Ugyan!… – Apja, apja hátha…

S öleli

szülei

vén vállát máris vigan

a „Lelkem!”, a „Fiam!”

Volt öröm! S volt búsulás.

Elsorolta a juhász

bőven hosszan, hogy mi – nincsen.

Látogatja bíz az isten

élő átka: az adó

beszedője, a bíró.

– Az a régi, a gügye?

Az ijedős, babonás?

– Este-nappal, ha ügye,

hátunkból szíjat hasít

– szólt sóhajtva a juhász –

az vitte el a csacsit!

Hagyta volna pedig őt meg,

volna mivel elszegődjek,

volna keresnem mivel!

De még az is neki kell!

– Ő használja? „Éjszakára

haza kötélen cibálja,

verését nem hagyja abba,

csak a néhány pillanatra,

míg a harangkondulásra

– neki már ez a szokása –

elvégzi, mit mindig óta

elvégez, ha nyugovóra

végleg bevonul a házba.”

Gondolkozik a fiú,

egy csöppet se szomorú,

sőt vidám:

– Meglesz a csacsi, apám!

– Hagyd a tréfát… rossz a tréfa!

– Visszavesszük! – Mikor? – Még ma!

Nem kívánok egyebet,

csak mikor majd a szamár

bitorlója itt megáll,

kend a kantár-kötelet

csacsi-nyakból kivegye

s az én nyakamba tegye,

őt pedig,

a csacsit

vezesse szépen haza,

mihelyt hallja, hogy: i-a!

– És te? S véled? S azután?

– Az azutánt bízza rám!

Gingalang,

szól a méla estharang.

Jő a biró s ahogy hallja,

– miként rászoktatta anyja –

áll egy percet s indul újra

megújulva,

hátra se tekintve, mi

feszíti

tovább is a kötelet.

A csacsi! Más mi lehet?

Éppen attól közönyös,

hogy az egyre csökönyös;

nincs hiba,

hisz még ordit is: i-a!

Nincs hiba egész az ólig;

csacsit szépen beköti,

kéve kórót lök neki,

azaz lökne, mert csukódik

lába össze, ahogy szemmel

látja: mi ez? Állat? Ember?

Kötőfék még a fejében,

ámde éppen

embermódra lábra áll:

akármi, de nem szamár!

– Ördög, vagy akármi vagy,

add vissza a csacsimat! –

bőg a biró. – Ó, jaj, ó, jaj!

Hova tetted, szólj te tolvaj!

Szólal végül a „csacsi”,

hangját alig hallani:

– Lettem volna bárha tolvaj,

nem ért volna érte oly baj,

mint mi ért

pokoli bűneimért.

Gyilkos voltam! Ezért kellett,

hogy szamárként vezekeljek…

– Mit míveltél, szerencsétlen?

– Az ártatlant nem kíméltem,

mikor az adót kimértem:

bíró voltam

Somogyszobban;

örülök, hogy épp ma, nálad

mult le rólam a varázslat,

hogy éppen egy pályatársnak

köszönöm,

hogy megint

emberbőrbe költözöm!

– És az… árad?

A százhuszonöt forint?!

Amig azt le nem szolgáltad

bárki légy, ember vagy állat,

én ugyan el nem bocsátlak!

Szeliden

felel amaz, emigyen:

– Kérlek szépen,

hagyd békében,

ne költsd fel bennem, akit most

épp lefestettem, a gyilkost:

mert ha fölkel, baj lehet!

S íme vet

nyomban olyan vérivó,

állati tekintetet

a diák, hogy a bíró

a beléig megremeg,

s már többet is híve-értve,

mire a volt-csacsi kérte,

elhátrál a küszöbig,

abba sarkkal ütközik

és az ólbul

– puff neki –

úgy kifordul,

hogy most ő megy, mint csacsi,

négykézlábon

át a sáron

ázva-fázva

be a házba,

be az ágyba

s asszonya kérdő szavára:

„Ki tett csúffá?” – rejtve még a

fejét is, akár a béka,

annyit mond csak: egy kolléga.

S másnap örül, amikor

kimegy és – üres az ól.

A juhász

pedig – búcsúzkodva – másnap

ennyit mond csak a fiának:

– Csak csudás

istenáldás a tudás!

És felel a fiú rája:

– Attól függ, ki mire szánja!

Él megint hát – semmi baj –

a juhász a csacsival.

Megy vele erre, megy arra,

egy szép nap épp a piacra,

s megáll benne az ütő

és igyekszik szökni félre,

mert ki jő

szembe véle?

A bíró, az a híres.

S éppen állatot keres!

Újat a régi helyébe.

Jő és jő és nézi, nézi

azt a nem is olyan régi

szamarat,

és haraggal kifakad:

– Nem csapsz be többet, zsivány,

bámulsz bárhogy is reám!

Mit tettél, hogy itt vagy újra

négylábúvá táltosulva?

Visszaestél, mi? Nahát

tűrd a penitenciát!

Dehogy veszlek meg, hogy ismét

rámháruljon a fizetség!

Elég, hogy egyszer felültem!

Lett eszem, haramia!

És felelt megkönnyebbülten

a csacsi: i-a! i-a!

Ifjúsági Könyvkiadó, 1954

Utóhang

Egy verseskönyvhöz

Ez a könyv csupán azért szól

juhászokról, juhásznékról,

legelésről, terelésről,

híre örök juhász-észről:

mert ki mindezt így leirta –

biz – juhászok ivadéka.

Daliát, hőst, igaz embert,

álomszerűt köztük ismert.

Mi a szépség, hűség, nagyság,

arra azok tanitgatták,

úgy pedig, hogy adva mindjárt

eleven magukról mintát.

Hogy mit raktak útra néki

egy életre tarisznyába,

a fiu is mostan érzi,

most lepi szivét a hála.

Mert hogy harca meg nem törte,

azt is tőlük örökölte.

Nézve meghatottan hátra,

müvét ím – illőn ajánlva –

nekik adja, csupán vissza,

mert hisz ezt is tőlük hozta.

És ha itt-ott változás van,

ha a külső kerekebb,

csak úgy, mint a kövecsek

már a lentibb patakágyban,

mert hisz, ha az unokájuk:

ez is az ő folytatásuk!

Sírkövük, de síruk sincsen

már a pusztán, rengetegben –

állon emlékjelük itten,

olvasó, a mi szivünkben!

Irodalmi Újság, 1954. ápr. 10.

Lecke

Folyt az „ankét”. No, nem teremben:

egy kis puszta juh-akla mellett.

Körben egy csapat fiú és lány;

feleltünk, ahogy kérdezgettek.

Irodalomról folyt az ankét!

„És miért nincs szomorú nóta,

lánynak való?” – kérdezte egy lány,

elpirulva, ahogy kimondta.

„Azt mért nem írnak?” – tette hozzá.

– Kinek kell? – mondtam, hogy feleljek.

S szólt a kislány – pirulva ismét –:

„Hát nekik… a szerelmeseknek.”

„Boldogtalan szerelmeseknek?”

Nevetés támadt, olyan harsány,

a vak is látta, magáról vallott

az a lángvörösarcu kislány.

Addig pirult, mig ő is föl nem

kacagott: kettős pírra váltva

borult – új kacaj – egy gyanúsan

szolgálattudó fiú-vállra:

vőlegényére! Néztem egyet.

„Magának kell szomorú nóta?

Menyasszonynak?” – „Ha olyan jó, ha

az emberlánya azt dalolja” –

szólt a lány, majd szólt szinte daccal,

mintegy várfalon belül állva:

„Ha az szép!” – s dugta arcán égő

igazát a készséges vállba.

Én meg… No, forgattam soká még

a váratlan költői leckét,

tünődve: mit szól, ha elmondom

– elmondtam – az Írószövetség?

Irodalmi Újság, 1954. jan. 16.

Ősszel

Tizedelés

Beborult s így lesz már örökké,

ezt gondolom s nem ad vigaszt,

hogy még megérem – hisz megértem

kerek ötvenszer – a tavaszt.

Ez a vigasz mind ösztövérebb.

Elhiszi a százéves agg,

hogy mert oly soká élt a földön,

most már örökre itt marad?

Holott úgy volna logikus! De

nincs logika, nincs józan érv.

Emberi faj, rádtör, legázol

és megtizedel minden év!

Győzelem

Én sem állhatok ki a sorból.

Készítgetem is már magam,

hogy méltón ahhoz, aki voltam,

kiegyenesítsem nyakam,

ha majd a nagy kiszámolás, mely

nevemen addig átszaladt,

rajtam áll meg, s a rettentő ujj

– „Most ezen a sor!” – rám mutat;

készülök, hogy épp azt a percet

álljam emberként, győztesen,

teljes erőmmel, mely után egy

pondró nem cserélne velem!

Vita

„Egészen nem hal senki meg…” – Csak

önáltatást ne: félvigaszt!

„Valami több mindig marad.” – Mi?

ha a pondró is elfogyaszt?

„Az, amit tettél! Mért ragadt el

legjobban mindenféle láz

közt a munkáé? Mert a munka

a legjobb léleknyugtatás?

Valamit készitünk magunkból

egy tartósabb, egy igazabb

létet, mely örökre megőrzi…”

– Hogyne. A kudarcaimat!

R. I.-nak

„Akaratodat!” – vág szavamba

barátom, a tudós – mi más

voltál (s akarsz még lenni!), mint egy

életre kapott akarás,

mely tovább vágyik, mint egy élet

s vágyódjék is! Az ember ott

vált emberré, ahol közösség

része lett, társulni tudott,

ahol nincs külön sors… Nem értem

egészen: egy folyam vagyunk?

S a szintről csak a mélybe fordul

a tajték, hogyha meghalunk?

Irodalmi Újság, 1954. ápr. 10.

Tavasszal

Örül már minden a tavasznak;

már a gyümölcsfák rügyei,

mint szökőkút, ha ömleni

készül: kövéren dagadoznak.

Nyomja az élet, az ős tartály

a mélyből nedvét, illatát

millió hajszálcsövön át –

Meglesz minden, amit akartál.

Meglesz minden, amit akartam,

mégis tünődve, hallgatag

járok a nyiló fák alatt

ebben az országos zuhanyban.

Nem szoktam meg még a telet sem,

s már ujra rügy – nem csak vigasz,

nekem nem csak fény vagy, tavasz:

döbbenet is vagy: megöregszem.

Beh gyors már, be hamari minden!

Kétszer is megsimogatom

az almát, mig szétharapom;

hosszan rágódok minden izen.

Aki szeret, gyorsan szeressen

s aki kérdezne valamit,

gyorsan kérdezze meg, amig

nem csak árnyékom szól helyettem.

Amig – no lám – mégis örömmel

járok e dús szökőkutak

buggyanó csöppjei alatt –

Öntsék a gyümölcsöt özönnel,

ömöljön a termés, az áldás,

az élet! – el-elakadó

szivemnek is lám ez a jó,

csak ez, csak az: hogy nincs megállás!

Irodalmi Újság, 1954. ápr. 10.

Háromszázezer méter magasan

A Föld vonzási erején kívül,

hol nem fölöttünk jár az ős Nap,

mi volt mégis a legnagyobb,

Gagarin őrnagy?

– Hogy nem éreztem magam egyedül.

Háromszázezer méter magasan,

hol örök éj van és örök fagy,

mi volt aztán a legnagyobb,

Gagarin őrnagy?

– Hogy nem éreztem ott sem egymagam.

Túl minden tereken,

honnan eddigi tanyánk is csak

távoli, pisla csillag,

mit egykor itthagy

egy rettentő telen

tán egész népe, ha jó vezetőt kap –

és ott és ezt idézve, őrnagy?

– Hogy nem voltam magam egy percre sem.

Hogy – nem másképp, mint jó, szivós család

tartja a messze küszködő fiút,

mint fedezék népe a katonát,

aki a senki-földjére kibútt,

úgy tartott, úgy védett, úgy volt veled jelen:

úgy volt veled egy odafenn

nemcsak a fölbocsátó állomás

személyzete – kezük a műszeren

jelezve, hogy mikor mire vigyázz –

nemcsak egy ország – ünnepelve: hős vagy! –

hanem,

hogy is fejezzük ezt ki, őrnagy?

Kopernikus, Galilei,

a higgadt Newton

nyujtotta hozzád föl kezét –

segíteni

azon az uton –

az egész idelenn

– egy emberképp: egy apaképp –

reménykedő emberiség.

Az egész, a földön-egen

rendcsináló Történelem!

1961

Egy világ vége

Kemény úrnak már az se tetszett,

hogy németül tanulok; én.

Nem szólt, csak szemhéjat eresztett,

azt mondta: nem, ez nincs helyén.

Hát még amikor kitudódott,

hogy sakkozok. „Ki? A Gyula?

Az, aki hozzánk tejet hordott?”

Az – mondta büszkén nagyanya.

Sehogy se fért be Kemény úrba,

hogy egy pusztafi kitanult.

Szenvedve, égre nézve csukta

nagyanyára a kiskaput.

Jelenkor, 1961

Fogoly-tyúk

Utamon át fogolycsapat

vetésből vetésbe szalad.

Rohan elől az anyatyúk.

De megáll, mielőtt befut.

Hol családjára, hol felém

pillantgat oldalvást szegény,

azt nézi vajon emelem,

sütöm-e már a fegyverem.

Nincs semmiféle fegyverem,

ha van, akkor sem emelem.

Behajthatja sereg fiát.

Behajtja s egy kis hangot ád.

Ezzel a hanggal tűnik el,

erre a kis hangra felel,

gyors bizsergéssel hallgatag

szívem – azon is átszaladt!

Jelenkor, 1961

Verses levél Zilahy Lajoshoz

Hogy is vagyunk mi most egymással, magyarok:

– kintiek, bentiek?

Köszönöm Lajos, megrázott a leveled.

S lám, köszönöm azt, hogy – megszenvedtetett?

hogy kínt adott? ki érti meg,

hogy is vagyunk egymással mi, magyarok,

akik sebezzük egymást, bárhogy is megy,

csak együtt szavazunk, ha nem egyébbel,

szánkban a káini válasz rossz ízével:

őrzője vagyok én testvéreimnek?

Emlékszel még a kis történetre, Lajos?

Egy este Óbuda fölött mondtam el,

tán útravalóul – merthogy indultál

éppen tengerentúl –:

nagyurunk Rákóczi, s megfogyott kis udvara

Marseille-ből Rodostó felé hajózva

– a szultán vendégei újra, boldog kis sereg –

egy nap éneket hallott a gálya-mélyből,

nem a szó, csak a dallam ért föl.

– Magyar ez? kérdezte Mikes habozva…

Láncon a mélyben egy sor magyar evezett,

vének, vakok,

még tatárszíj-fogta rabok.

Zay úr lenézett, majd mit tehetett?

Bámult soká a tenger víz felett.

Mindenki hallgatott.

Hogy is vagyunk hát egymással, mi, magyarok?

Tizenhárom-tizennégy millió – ennyi, szerintem,

ha nem tizenöt,

aki tán két rádióhír között

azzal mond népszámlálási igen-t,

hogy lábizmában érez örömöt, mert

egy magyar labda megint bement;

kinek szinte itten hagyott, személyes barátja Háry,

és Lúdas Matyi, a sosevolt Csicsóné lányai,

a kondorosi ménes, s aki megáll,

– így tölt ki rovatot –

azt hallván a Cityben vagy Citében

vagy Szingapur vagy Tokio szivében

valaki azt mondta: jónapot!

Hogy is vagyunk hát egymással, mi, magyarok?

És külön, akikre a magyar szavak hazája bizatott?

Keresem lelked, Lajos, a küldött versben,

és épp mert a vers meggyötört, fölemelt,

hadd elemezzem, nyújtsam föl

Neked, mint tükröt.

Honvágy és honvágy volt a kusza vers,

a szabad asszociációs vers áruló

leit-motivuma,

a szökellő gondolatok gyors vizmedre,

fonala,

s egyben lasszó, mely tengeren át

szivünkre, szivünkbe talált.

Honvágy és honvágy, nem is egy ország,

nem is egy földrajzi ország iránt,

de mi iránt és hova lobogott ez a láng?

Én jobban látom:

abba a szívszorító, drága

álom s mégsem álom hazába, amit

fölrakni buzdítottak a látnoki, lángeszű jobbak,

Petőfiék, s ami azért valóság.

Bennem is egy hon vágya ég,

engem is honvágy sarkall, rokonítva hozzád,

e feledhetetlen ország felé vissza, de mégse

hátra, hanem előre konokon,

hasonlítunk mindannyian,

akik mielőtt odaérünk,

már a célba is beleférünk.

Találkozunk vajon még, nemcsak eszmék

síkján Lajos,

de ismét itt, egy budai utcán,

elintézendő, amit kell s lehet?

Legyen szerencséd és szerencsém.

Csókolom Piroska kezét,

azaz Flórával együtt ölelünk,

kívánva boldog ünnepet,

mindkettőtöknek.

(Elhangzott: 1962 Karácsonyán, a Szülőföldünk amerikai magyarokhoz szóló műsorában.)

Somfi úr és a fák

„That is not what I meant at all.

That is not it, at all.”

(T. S. Eliot)

Mindezt Schneider úr, ő sem így akarta,

míg Somfi elvtárssá öregedett.

Sőt precizírozzuk: nem így kívánta

s ha ő intézkedik…

sok pontban ma sem így

volna, ami ugyebár van, amíg

lerakja passziánszát az avarra

az üdülő előtt a nyárfa

és – „Vacsorához: első emelet!”

lám újra este lett.

Szemügyre vévén éteszközeit

s hogy most is az ő széke áll-e itt,

húzván az abroszt is simára,

ameddig itt tett-köre ér:

ifj. dr. Schneider Elemér,

miközben étkezik,

azonközben sem éppen így kívánta,

sőt – fehérről fehért asszociálva –

rendezvén lepedőjét is simára,

azonközben is, hogy szeretkezik,

azonközben sem precízen így

akarta, azazhogy kívánta

dehát, azaz tehát

azaz épp e deháton és teháton át

emelkedik,

lépi egy lelki lépcsőzet fokát,

nicsak: pulpitusig! – amíg

odakünn ismét lebocsát,

lebocsát a

tűnődő nyárfa

egy lapot az öröklét passziánszba.

Miután elköltötte így a vacsorát,

sőt ajkát is lenyalta,

lelkét és gyomrát egyként rendbe rakva:

fölmentve legalább magát,

mert hisz pontosan mégsem így akarta,

s végül szomszédjaitól is elköszönt

megadván kinek-kinek mi övé,

végleg ártatlanul

Schneider úr így vonul

egy újabb világesemény felé

mi bünösök

s a fehér abroszok között,

mig ottkünn elkomorulnak a fák,

s bár némelyik

kapkodva vakon passzianszozik tovább,

mások hajukat tépdesik:

futkos – „mert ősz lett!” – le-föl a család,

kezdi a ránk-nem-tartozó világ

fulladás-lilán a mennydörgő patáliát.

Kortárs, 1965. 9. sz.

„Vannak itt?”

Nem az énekes szüli a dalt –

A dal szül, az nevel: vezet!

Nem éneklek rég, dalom elhalt.

Tévelygek, esti köd temet.

Nem éneklek, hát nő szakadva

körül az éj. Hol is vagyok?

Csak egy „Van itt?” ha fakadna

vén számról – tán választ kapok.

Emberit? nem-emberit? – Vissza

ver valamit, ami kerít:

a Fal, a Hegy. Eligazítja

a dalra-bátrak lépteit.

Szivemből csak annyit eressz ki

éneket, öregség – halál:

próbáljon visszhanggal felelni,

hol most járok, a zord határ.

Dalom ujjbögyeivel, rosszra

neszelő vak, tapintgatok

eladdig, hol csillag a morzsa,

hogy hol vagyok, hol is vagyok.

Új Írás, 1967. 5. sz.

Száraz mosoly

Fal a farkas, övé vagyok már,

a falkából, aki elért.

Futhatok, futtomban harapdál,

tartja futtában is a célt.

Belül marcangol, tép e farkas:

dúvad időnk! Az küzd velem;

szürcsöl, csámcsog, azt hörgi: hallgass.

Úgy kéne, észre se vegyem.

Hát hallgatok is. Figyelem,

cinkosan szinte: oly szorgalmas!

Kiugrik majd, ha kiürített.

Szétnéz. Perdül: feléd lohol.

Majd akkor – nem előbb – megérted,

mit rejt az ilyen bölcs-komoly,

megadó-megvető mosoly.

Alföld, 1971. 9. sz.

Nélkülözve magamat

Van aki mindent kezembe ad,

kést, villát, poharat.

Nélkülözhetem magamat.

Bölcsőnk a vénség. Már életem

gyenge kisdedként dédelgetem.

Szülői párként aggódva áll

lábamnál élet és halál.

Dehogy igaz, hogy kora miatt

nyűgös az agg.

Igényesedem, várom, mit ád,

csitításomul még a világ.

Mert cserébe, mert szabadon

minden porcikám visszaadhatom.

Dehogy ő boldog, a fiatal.

Dehogy is szánandó az öreg.

Túlvilágot él, közöttetek:

bár mindent tudva tud és hallva hall,

– levetve mennyi fölösleget! –

pissz-t int még éber ujjaival…

Kéziratból. – Vsz. 1983. február

(Nincs közel még…)

Nincs közel még a szél,

de már

ebfülként föláll

a nyárfa csúcsán egy levél

a hírrel: ősz! tél! végveszély!

És – ragyog észbontóbban csak a táj,

épp attól, hogy csupán a két vén,

a némává dermedt fa és én

tudjuk: itt a halál.

Kéziratból. – Vsz. 1983. febr.

Utószó

A kiadás szerkezete és a szöveggondozás elvei

Kiadványunk Illyés Gyula verseinek legteljesebb gyűjteménye. Önálló köteteinek időrendjében tartalmazza költői életművét, amely posztumusz kötetének, A Semmi közelít-nek az anyagával zárul, s ezt követi a Függelék-ben keletkezésük, illetőleg megjelenésük időrendjében azoknak a verseknek a sora, amelyeket – különböző okokból – önálló köteteinek egyikében sem szerepeltetett a költő. Az életmű logikáját tiszteletben tartva, beiktattuk az önálló kötetek közé az Abbahagyott versek című önálló kompozíciót, valamint Az Éden elvesztése című lírai oratóriumot, amelyet – Déry Tibor Szembenézni című válaszával együtt – a Magvető jelentetett meg első ízben. De azokat a ciklusokat is érintetlenül a helyükön hagytuk, amelyek önállóan nem jelentek meg, mint a Hűtlen jövő (1938) és az Új versek (1939-1940), de ezeken a címeken a költő által elkülönítve láttak napvilágot az Illyés Gyula összegyűjtött versei (Nyugat, 1940), illetőleg az Illyés Gyula összes verse I.–III. (Nyugat, Révai, 1947) című kiadványokban, s későbbi gyűjteményeiben is változatlanul így szerepeltek.

Szövegközlésünk igyekszik hűségesen követni a költő művészi szándékait, ezért általában az „utolsó kéz” elvét alkalmazva a szerző által utoljára korrigált s véglegesített szövegeket szerepelteti. Illyés Gyula verseskönyveiben azonban – részint nyomdai okokból, részint a költő örökös jobbítási, javítási szenvedélye miatt – sok szövegeltérés található; a fontos vagy említésre érdemes eltérésekről a versekhez fűzött magyarázó jegyzetekben számolunk be.

Függelék1

Kötetben meg nem jelent versek

1924–1983

Az idegen1

El ne essél, testvér1

Világosság

Éjjelben győzni1

Atmoszféra

1

2

3

Halott

Értünk elhulló proletár halottak

Száműzetésem első keserű éneke

Sub specie aeternitatis

I. A türelmetlen költő vallomása

II. A költő nem énekel az esőről. esőt csinál

III. Ember tervez és újabb vallomás

Voiliers

Csendben

(Minden ami veszendő!…)

Száműzetésem második keserű éneke éj

Hajnali fény

Újra föl

Thébai menekülő

Csavargó

Elégia

Pünkösdi ének

Pünkösdi ének

Elégia

Szerelem

Hivatlan vendég

A Tiszánál

1

2

Szerelem

Ime az én népem…

1

2

3

4

5

6

7

8

A próféta

A hírlapíró

Óda egy nagy afgán költőhöz

Álarc

Nem olyan sűrűn…

Napló

Téli köd

Lied

Örvendj, magyarom…

Magamban

1

2

Mindent megértesz

Neved egyszerre…

Voltunk – leszünk

Schöpflin Aladár ünnepére

Vonatból

Petőfi

Éjszaka, szél

Halottak napja

Válasz egy kérdő levélre

Ady

Elsüllyedt jövő

Szembenézve1

A szerelem ismerkedés

Töredék (egy folyó mellett)

Apróbb töredékek

Isten

Vissza hazulról

Vonaton a Nyírségen

Ősz

Mi történne

Folyik a csoda

Háborús országokon át

Beszámoló Lengyelországból

Függelék¹

Az idegen¹

El ne essél, testvér¹

Éjjelben győzni¹

Szembenézve¹

Egy mondat a zsarnokságról¹