Velünk s már nélkülünk

Mindent elláttam. Nemcsak a házat söpörtem körül, pihegve ettől is. Nyugodtan hagyhatom magunkat épp úgy az éj gondjaira. Afféle csónak is lehetne ez az ágy, szolgáló-símította lepedőjével, vánkosával. Jön az áldott perc: folyik velünk s mégis bámulatosan nélkülünk az év. Megnyugtató, hogy mint fölöttünk, annyi alattunk is a csillag. Mi meg lám uszadékfák! A honnan s hova közt s mégsem magunkban. Hát egybehangolható – hullámoztatható – harc és szenvedés! Lehet győzelem is – személytelen: tárgytalan utóörömmel! Mert hány „vad” küzdelem fordulóiban – ki is volt szemközt velünk? S a legbarbárabb terepen, a szerelem kanyarjaiban, árvizeiben – mikor is? hol is? kikkel is? – szelíden egybevigasztalódnak, egy célba arcok és testek, mint hab hab után, sőt, mint hab habra, lám valami örök állandóság – ha érthető így – folyamán!