Némulás felé

Unom: hát megadnám magam. Ide, oda. Ennek, annak. Halálnak, ha nem is neki még: az elmúlásnak. Álomban főleg: fájdalomtalan! S ez máris álom. Ami él, csak úgy él hangtalan, mint távolból a tárgyak. Velem s mégis nélkülem. Járnak, állnak. Chirico-szerű a város, az út. Messze tehát? Én – tudnék még beszélni. De már minek? Megtudván, mi ez: élni.