Hajófenék

Ontja megállíthatatlanul a szomszéd bérházból az üzemi rádió, mint öngyilkos ütőere a vért, a történelmi korszakot, amely miénk s épp úgy el nem állítható – Fekve fogadom rabszolgahajó-fenék – sötét szobám és sorsom foglyaként: vigaszként eltűnt levegődet, Szabadság!   Vihetnek, hova akarták, s akarják –:   Enyém a holnap, a jogos Vád, a végső harc s a még végsőbb okosság?   Jónás vagyok. Hát, okádd ki, tenger-emberiség (szembesülésül bár) az ég követét… És bízd rám a dolgát! 1982