Ad gloriam vascorum
| Hazáink – határai! Akár a túlért sajtok kérge –: ez itt |
| szűkre szikkadva, amaz ott meg cseppfolyósra nyúlva: penészlenek. |
| De ki nem észleli helyükön a gyümölcshéjszerű új képződményeket? |
| Gyülekezünk és futkosunk, idegeinkben bizsereg, |
| hogy egybeálljunk, kísérleti nyulak, egerek. |
| Magyarázzam meg, milyen elemi vágynak |
| köz-megszállottjaként forrnak össze vasárnap |
| a labdarúgópályák lelátóin százféleképp is heterogén tömegek? |
|
| Hány hazafitársamra emlékszem, noha csak szemük villogott elő |
| fekete álarcuk alól, és szavukból se volt más közérthető, mint |
| „uff”, meg „ájáj!” meg „porca madonna!” odalent |
| a bánya-homályban – Lotharingiában. |
|
| Az ötfelé osztott cigarettacsikk éppen |
| ilyen honalapító élmény a siti előterében. |
| Ütközőn, lépcsőn jegynélküli közös lógás. Van úgy, hogy órák alatt |
| anyaméh gyanánt szül sorozatban rejtélyes jogú állampolgárokat – |
| És mind az együtt kiállt fenyegettetés, miközben minden menedék: |
|
| Ki nincs veletek vajon, Európa legrégibb népe, |
| őshonos a jégkorszak előttről s azóta is úgy hontalan, hogy |
| rólatok vehetünk mintát, határok nélkül is szikla-szilárd |
| hazájú euzkáldinák: Euzkádi zömök fiai, baszkok! |
|
| Erőt meríthet arra ekképp valamennyi nép, amely szétszóratott, |
| hitet arra, hogy tartsa magát. |
| Mert összefűz, ami megűz: pünkösdi lángként szívekbe osztja szét: |
| menti örök életre veled is azt az egy hazát, melyet valóvá: |
| okozattá most gyúr lélekbeli ok. |
|
| Összeterel, mi szerte ver! A kilököttek |
|
lettek, de hányszor hódoltatói |
|
tengerentúlibb szűzi mezőknek, |
|
állatok, zsarnokok győztes kioktatói. |
|
| Csontot mar a métely már. Lerázta magáról ez a földrész |
| minden században szenteltvíz-habarcsú, népkülönítő |
| kőfalait – rakjon bár még magasabb csúcsokat a gőg meg a félsz: |
| futkos a mélyben örök-eleven víz – morgása ki tudja |
| mit magyaráz? Mily soha nem volt jégtábla-kavargást? |
|
| Árvízvédelem – ismer-e vámvonalat? Van-e |
| mezsgye s mögötte más-másféle belügy, ha |
| indul az ár, egyaránt nagyra, kicsinyre, |
| zöldár, télvégi haraggal – |
| S ez a remény. A közös gond. |
|
Első példa reményre
| Bőgték a vitát – a napfényét és az éjét – |
| a jobbról és balról lánggal nyelvelő |
| máglyák: az Inkvizicióké. Majd |
| a távolabbról, de tüzetesebben |
| pörölő ágyúikkal a vallásháborúk. Majd |
| még ész-szerűbben a szó-röppentyűk Róma s Wittemberg között. |
| – van fejlődés, Európa új lakói! – oktatott |
| még szelídebb, agyrahatóbb érveléssel is hatékonyan |
| a Historia Magister. Sisteregve, |
| no de csak betör idegeinknek belügyeibe |
| a bőrszín, a faj, az anyanyelv |
| Hegel-jósolta vasút-sínein |
| sorrendben érkező, a győztes |
| emancipáció! A Holnap – így igaz – |
| szövetségesünk, erőtartalékunk. |
|
Második példa reményre
| Monsieur Pierre Curie, azaz helyes sorrend szerint |
| Madame Curie – pani Maria Sklodowska – |
| egy udvarvégi, átfűthetetlen, |
| rosszul világítható cabane-ban, deszka-sufniban |
| hívta közénk s domesztikálta |
| megváltására rendelt ős Fényt és Erőt. – Eszerint |
| vállaljuk teendőnket a zugokban, |
| a gyertyafénybe emelt kémcsövek-kívánta |
| kitartást, a téglák darabonkénti |
| meggyúrását, kiégetését, kivárva |
| – szó nélkül, hogy megérdemelték – |
| hány s hány nagy porrázuhanást. Kezünkben, |
| kesztyűtlen, napszámos-kezünkben: |
| hogy rakható újjá a Ház a földön, |
| sőt tán Bábelnak, a Dacnak, |
| mégis megépítendő tornya. |
|
| Mindez afféle szöllősgazdai örökhagyás, |
| szétosztva gondosan csákányt, ásót, kapát, |
| a sors-szomszédságból visszhangozva és küldve tovább: |
| a szót, ki hogyan emberelje meg magát. |
|
|
|
|