Somnolentia

Gyárduda, gőzsíp, mentőkocsi-fékje, ahogy (– igen! – fogaim közt) megcsikorog, a hajókürt a Dunáról, a mozdonyrobogás a hidon – az is én vagyok: rak már darabonként össze a Távol és a Közel – lift-zaj, valamiféle kofa-zsivaj – Zagyva beszéd vagy nekem, mennydörgés, elmebeteg szélvész, zivatar. Mily hanggal üzen az emberi faj munkája: arra vagyok fül. Test és vér veletek voltam s maradok: céltudatos – objektiv! – zörejek. Ablakon kivül és szemhéjon belül még egyforma derengés – mintha naponta újra születnék mind a neszekből, amik – testembe? – lelkembe hatolnak – Egy bőrbe – tömlőbe – szorít a tegnap, a holnap. Született rabszolga tehát. Így várom parancsát Jövő nevű zsarnokomnak, legyen erőm különné válnom, túl minden álmon valakivé e nem enyém világon.