Kijózanítás alatt

Egymástól távol más és más kikötőben ugyanarról az Óceánról idegenként is öreg-ismerősen; „tengerészek!” ide a közös csapszék-zúgba az első kézrázástól fölvidúlva, barátaim, kor-kartársaim, akikkel együtt útra keltem, dehogy is tudva, micsoda világrészek csillag-távú vidékek igéret-tájaira, ím, akikkel hány s hány-módra részeg bennszülöttek közt egy nyelvet beszélek, nem is a szó, nem a férges dió- zörejű szók, hanem az ének, az eleven-tartalmú dal száj-meleg szólamaival, hogy tisztázzuk, bár búcsúzóra, mire is ment el hát az élet s mi is kísértett utunkra, melyen egymást is sebeztük, de lám végül is összehangolódva azt próbálhatjuk össz-karba fonódva,   mit tehetünk no mégis szóba,   mit „zenghetünk” (lélek szerint) mi, vészek rokkantjai itt is a gajdolókkal együtt, a táncra mindig-készek e kedvük – sose vesztők közt, amíg össze nem gyűjt mindnyájunkat a létbeli révészek őrjárata a Kijózanítóra.