Miért kiszállni?

Hajó! Hajónk! S ha most volna csak érkezés a fokozatos távozás helyett. Ha – lám – most farolnánk csupán a parthoz. Most lépdelnél le, minden tagodban tervvel és kedvvel valamiféle hazába, vallásba, futballcsapatba, úgy cipelve azt a két súlyos csomagot, emlékeid botlató bőröndjeit, hogy tartsa számon már aprólékosan holmijait – elbitangoló szavait is – a vén. Megjöttél, saját kimerítő temetésedről: helyeslő bólintásokkal hátra-hátra- gondolva, mi is maradhat mögötted, ha lebocsátja a legénység a lépcsőt, s megadják a jelet: „lehet!” Karonfogva a tehetetlenebbjét. De nem megyek le. Mégsem, ennyi Mississippi után. Nem kelek föl, innen, padlóhoz srófolt nyugszékemről sem; jólesik ez az egyhelyben ringatódzás szép-füstű szivarommal is kezemben, másik kezembe tán a viszkis poharat, a harmadikba pálca-hosszú látcsövet: a negyedikbe a hajósíp zsinórját.