Futó szobor

Dőlt hóval vegyest már a zápor:   országosan téli eső! Állt tavasz óta kint a pásztor, lucskosan, akár a mező. Állt nyája szobraként talán már tavaly ősz óta! Irigyeltem gyermekként már őt, aki ott tűző napon és jéghidegben abban a suba-kunyhóban lakott. Állt és állt moccanatlan állván – s dehogy is állt! Haladt, futott! Bégte körül tengernyi zsenge bárány – tegnap barik, ma vén juhok. Izmos kosok, vad hím-csatában csattantva össze szarvukat. Nyítt-rítt gyapja után a tarkopaszra nyírt birka-had. Bocik bősz fajbikákká váltak – Állt s röpült a juhász, gulyás, vitte őt minden időn át a maga-csinálta csoda-ház. Kis kápolnában, út-mentében ahogy a szentek, Máriák: állt kanász és csikós akképpen: járt köröttük is a világ. Állt a pásztor, mint faköpenyben őrséget álló katona; lábához bújt, hogy melegedjen két terelés közt a kutya. Állt őrt száz évek, ezer évek óta a csordás, kondás – vadász; idézze őket a gyász – s ugyanakkor diadal-ének! Álltak tömören, mint a bálvány, ha dörgött, ha derült az ég, hol begyúrván, hol meg kigyúrván süvegük csúcsos tetejét. Álltak a világ teremtése óta a vízhatlan suba oltalma alól ki-kinézve, megannyi Ábel-ősapa. A kívül bőrös, belül prémes, a földig le-leengedett: védte őket az egyszemélyes első emberi épület. Hű másolatául még annak az agg fatörzsnek, amelyet üregesre hangyák kapartak, vagy villámcsapás égetett. Vallja nagy idők távolából rokonnak is őt, a „silány bundát” mind az eszkimó-sátor, a tűzföldi, az indián. Irigyen? Nézem ma riadva: s ha támadnak megint idők, hogy bújnak istenadta lakba kivert nyájak s nyáj-őrizők? Megy a világ, egy helyben állok és megyek mégis – kifelé. Kanyarít vállamra palástot, erős hózáporral a tél.