Ahol valaha minisztráltunk

Mikor is jártam itt? Mi leskel rám: kísértet? Az oltárzugból és – no tán – belőlem? Eszmél vajon – no lám! – mi akkor még a lényeg volt húsomban is? Itt! Köszöntsem? Üdv, néma lélek! Megnémult, fejlődésben elmaradt, süketté vált: árvult jobbik felem!? Rámbízott, rejtelmes, rejlő alak, ikersejtként még egy-az-egyben egy velem. Vállaljalak? Hozzámszólítsalak? Mennyi temető, megnyílt sír! Halottak, kilépők – ólak, iskolák, pincék mögül! Követnek, torz latin szókat makognak, mit is hadarva, érthetetlenül? – Hogy együtt leszünk bármiképp maholnap?