Lényegtelenül, személytelenül

Össze nem söpört dióhéj és szotyolahéj a „Kijárat” folyosója cementjén. Elhullajtott vonatjegyek. Kint a lépcső körül – ez volt az utolsó szerelvény – de arrébb is a nyálkás út két oldalán épp úgy pályájuk végére jutott sörösüvegek, céltól már üres konzerv- és cigarettás-dobozok, majd lábnyomok, épp most kihűlő széles talpnyomok a deres réten és még távolabb tartozékaik az őszi ködben legyezőformán szétszéledő kucsmások, bakancsosok háttal felénk, felolvadóban – Utasok még, vagy máris férjek és apák, ürülők s újra telitődők abban a félórányi purgatóriumban, melynek végén más gondra – létre – már mindmáig minden estén a falu vár. Elment az utolsó szerelvény. Az állomás homlokzatán – ha visszanézöl – a villanyóra is – szerepe vesztvén – önmagának őröl, távolibban, mint rézsút fölötte varázstalanul, titoktalanul a hold – Tartalomtalan, csak fülekbe csengő harangszó, amitől végtelen néma az ég – Multként loholt szülővidék.