Műítész

1 A festményeknek bizonyos idő kell, hogy érjenek: magukban maguktól már, mint polcon vagy rozsban téli körték. Rembrandt színei kétszáz esztendőnként zamatosabbá válnak „fölfedve, milyen alaptónusuk van” – ha hihetünk F. L. szavának. Nemesednek korosodva eszerint, tartalmasítva jóval is a rosszat, azok a magánmúzeumi képeink, melyek agyunk falain sorakoznak. Bár tudni én rég nem azt akarom, hogy ósdi keretek között milyen mai vernisszázs-anyagok őrzője szivem: kiállítási csarnokom. Azt gondolom, bármilyen fényes retrospektiv gyülekezés lesz, illendő, ha helyet hagyok átlépdelve az árnyak részlegéhez.   II De te, műgyüjtő – te műkedvelő, gyanus mecénásunk, Idő, de te mit rendelsz? még mit érlelsz bennünk, „gazdag” Jövő? Hiven én is, faldöntő forradalmár, szolgáltalak – nos már te szolgálj, itélj – építkező! Eléd, ki most áll, zsürizésedtől nem koszorút vár, dilettánssal hányszor szövetkező. Törj össze. Hajlok rá. De – majd! – szedesd elő, válogasd ki a bár porszem-darabnyi használhatót – vagy zúzd tovább, tapodd, ahogy apáink a „borág” fürtjeit, tudva, hogy ami él, levet, nemeset is lucskosan bocsát – Lehet, hogy halott kőnek titka is: új életet rejteget? Nem hihet semmi igazat, ki nem hisz földi csodát. Eltününk, de légben is – mint hadak Katalaunumnál – és mint föld alatt műhelyekként működő gyökerek, tovább küzd, mi belőlünk ittmarad: Cél? Ügy? Értsd így: egy Szivós Akarat, hogy lehet, lehet és lehet! Mert úgy emészt a Mély is, hogy fölszinre vet cserepet, aranyat, törlés után tündöklőn beszédeseket, amíg csak Nap a Nap.