A három Picasso
| Az ujja előbb beszélt, mint a nyelve. |
| Előbb ejtett rajzokkal szavakat |
| vágyról és dacról. Szemmel is a jövőbe – a végtelenbe – |
| sietett a látszat látványok mögé. |
| Térdére fektetve a mappát, |
| lógatva lábát, úgy is evezett. |
| Így adott számot: hátulnézeti |
| képet a halandó világról. |
| A felnőttnek az emberért, a gyermekért. |
| „Fordítva látott!” Kézen járt, igen, |
| ahogy a gyermek, fejjel bár a falnak, |
| talpára állítva a rendet. |
|
| Ha igaz, hogy „az ecset és a paletta |
| ész nélkül nem azért szeretkezik, |
| szobadíszt szüljenek, hanem |
| hogy védő s támadó fegyverek legyenek |
| gonosszal” – nos a toll se úgy, de – így |
| szeretkezzék a papirossal, |
| bár meg-megmeredő ujjak között. |
| Ekképp hiven hiú ahhoz végpercekig, |
| hogy mi sem – én sem – omnis moriar! – |
| nem mindenestül hülök-vénülök, |
| de lelünk magunkban erőt, |
| harcban hátrálok, nem kérdve, hova, |
| mindig is sejtett biztos kapuja, |
| s pajzsot, fegyvert védelmül |
| – midőn már minden porba dül – |
|
| Egy nagy mű, egy lánglelkű |
| dicsérőleg folytatva: csupa |
| fegyvercsere! És helyváltás. Csupa alkalmi had, |
| zilált özönben. Szét is futna, ha |
| ő, a szívós öreg sorélen nem halad |
| minden rohamban, alsórendűen, elő- |
| törve zászlóval! hány arcole-i hídra |
| s a bevett hídtól hányszor rangosítva |
| vezérré: támadj, s tiéd a jövő! |
|
|
|