A három Picasso
Az ujja előbb beszélt, mint a nyelve. |
Előbb ejtett rajzokkal szavakat |
vágyról és dacról. Szemmel is a jövőbe – a végtelenbe – |
sietett a látszat látványok mögé. |
Térdére fektetve a mappát, |
lógatva lábát, úgy is evezett. |
Így adott számot: hátulnézeti |
képet a halandó világról. |
A felnőttnek az emberért, a gyermekért. |
„Fordítva látott!” Kézen járt, igen, |
ahogy a gyermek, fejjel bár a falnak, |
talpára állítva a rendet. |
|
Ha igaz, hogy „az ecset és a paletta |
ész nélkül nem azért szeretkezik, |
szobadíszt szüljenek, hanem |
hogy védő s támadó fegyverek legyenek |
gonosszal” – nos a toll se úgy, de – így |
szeretkezzék a papirossal, |
bár meg-megmeredő ujjak között. |
Ekképp hiven hiú ahhoz végpercekig, |
hogy mi sem – én sem – omnis moriar! – |
nem mindenestül hülök-vénülök, |
de lelünk magunkban erőt, |
harcban hátrálok, nem kérdve, hova, |
mindig is sejtett biztos kapuja, |
s pajzsot, fegyvert védelmül |
– midőn már minden porba dül – |
|
Egy nagy mű, egy lánglelkű |
dicsérőleg folytatva: csupa |
fegyvercsere! És helyváltás. Csupa alkalmi had, |
zilált özönben. Szét is futna, ha |
ő, a szívós öreg sorélen nem halad |
minden rohamban, alsórendűen, elő- |
törve zászlóval! hány arcole-i hídra |
s a bevett hídtól hányszor rangosítva |
vezérré: támadj, s tiéd a jövő! |
|
|
|