A három Picasso

1
A fiatal
Az ujja előbb beszélt, mint a nyelve.
Előbb ejtett rajzokkal szavakat
vágyról és dacról. Szemmel is a jövőbe – a végtelenbe –
sietett a látszat látványok mögé.
Térdére fektetve a mappát,
világvégi távlatokba
lógatva lábát, úgy is evezett.
De visszatért.
Így adott számot: hátulnézeti
képet a halandó világról.
A felnőttnek az emberért, a gyermekért.
Ezt neveztük őrületének.
„Fordítva látott!” Kézen járt, igen,
ahogy a gyermek, fejjel bár a falnak,
bele a mocsokba,
csapdákba is!
egyenes hanggal – oratio
directa! – újra s újra
talpára állítva a rendet.
2
Az öreg
Ha igaz, hogy „az ecset és a paletta
ész nélkül nem azért szeretkezik,
hogy omlandó falakra
szobadíszt szüljenek, hanem
hogy védő s támadó fegyverek legyenek
bajt vívni bár örök
gonosszal” – nos a toll se úgy, de – így
szeretkezzék a papirossal,
bár meg-megmeredő ujjak között.
Ekképp hiven hiú ahhoz végpercekig,
hogy mi sem – én sem – omnis moriar! –
nem mindenestül hülök-vénülök,
de lelünk magunkban erőt,
s jobb részünk ellenáll,
harcban hátrálok, nem kérdve, hova,
mígnem oszlik a köd
és fölmerül
és megnyílik
az ősi Vár
mindig is sejtett biztos kapuja,
s pajzsot, fegyvert védelmül
– midőn már minden porba dül –
a puszta igazság kinál.
3
A halhatatlan
Egy nagy mű, egy lánglelkű
látomás vázlatai
másodrendű
megvalósításai első
képei hát – mondtam
Tihanyinak már
1925-ben.
Bólint sűrűen rá az idő,
dicsérőleg folytatva: csupa
fegyvercsere! És helyváltás. Csupa alkalmi had,
zilált özönben. Szét is futna, ha
ő, a szívós öreg sorélen nem halad
minden rohamban, alsórendűen, elő-
törve zászlóval! hány arcole-i hídra
s a bevett hídtól hányszor rangosítva
vezérré: támadj, s tiéd a jövő!
Ami csak: – idő.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]