Egy akol

Vonják kotta-vezette szemmel vonójuk a hegedűsök. Fújják rezük a kürtösök. Nem néz a nő-szólista sem fel. Nem kap egy pillantást a mester – bár megszállottan, mint a sámán hajlong ő, kapkod, int nekik, bőgő széllel úgy birkózik nyalva verejték csöppjeit – hogy hajóhíd már a kis állvány. Megistenül vakhite szárnyán! Megvolt már hány próba s gyakorlat! Zeng már vakon az érc, a húr. Úgy tudat egy távoli Úr érzékszerven túl hallhatókat: az egész terem eggyé olvad, hű nyáj lesz, megváltatlanul.