[Bocsánatkéréssel jő vissza…]

Bocsánatkéréssel jő vissza – mintegy   röstellkedő vigyorral: „no még egy órácskára csak!” – az elmúlt   szép idő: az őszi napsütés. De „hála és hála!” Mert miért is ne feledjük, hogy fönt (az összerugdalt békés konyhakert s a fölpofozott gyümölcsfák fölött) az égen   eszelős arcrángással tegnap óta   november csendőr-szadizmusa csapdos   felénk is?…   felénk is?… Miért ne tükröződnék hála, hát hála, szolgai – lelki – hála   szivünkből ennyiért is? És mért ne értelmezzük odafönt azt a torz mosolyt, azt a félszeg bazsalygást az őszi égen holmi   mentegetőzésnek: tévedés volt   (hogy törhet ránk ilyesmi is), „otromba tulkapás, felelőtlen merénylet” –   „Ember elleni vétek!” Hogy aztán persze újra – újra! – fintorul az arc, elcinkosodik, elaljasodik megint az a vigyor, oldalt kacsintva, hogy „mi sem   tehetünk róla!” –?   S fölmerül megint barbárul bőgve, istentelenül már egyhuzamban – a pogány Boreas, az őrült?