Mert együtt vagyunk

Föl- és fölütik fejüket, tátogatják már itt meg ott tüzes béka-torkukat: még meleg fénnyel nyitnak az őszi csillagok! Lassítja lombját: van perc, nem üget futár módjára a diófa, úgy zihál: mégse szörnyű hír hozója – Nem jő nyomába mégse az a Vész, az elmúlás, ami elől – nekünk is újra napi gondunk a költözés, a megfutás. Délben kioszt még – koldus kézbe – némi hőt a Nap. Pléd alá, szélárnyékba bújva, megülhetnénk most is a ház előtt. Jő majd a bamba holdvilág, kettőzve tavi játékra magát: táncra a vígsága-vesztett vizet. Lent nem a tó ring zordan: ez a vén félsziget. Ez a hajdanta-volt sziget. Hajón vagyunk. Évezredek az evezőhúzóink. Együtt vagyunk. S mert minden búcsúzót int, mi is egymásnak: ég veled? Még szorosabbra. Ha lehet. Percig élnek a tegnap-hagyta gondok, holnap sürgette tervek. Most jönnek napvilágra ős ösztönök. Van okod mosolyognod: ez már az időtlenség óceánja. Jövendők Magellán-fokát hagytuk mögöttünk. Mert lehet – lesz próbatételünk a tovább – Bár utunkon a végtelenhez (istenekhez!) nem vezethet semmi iránytű, se térkép, csak az az örökké! amit rég jól vallottak, kik halálig szerettek.