Esti út, bottal

W. L. emlékének Kezdjük mi is hát ezt a széles (és hosszú) léptű járást, mely – szárazföldön is – a vén hajósoké…! Inog, nohát inog! S ha érzékel is – a kutyák radarjával – közeli orkánt – ott alul a talp – szellőt se jeleznek a part őr-jegenyéi, s hova sétánk naponta tart, a présház két diófája, barátom! És ha – dűlöngeni fogunk, barátom: tisztes velem-belim! Ha máris így tündöklenek ily zűrzavarban csillagpályákon eminnen bólyák és ringó bárkalámpák és amonnan – emlékvoltuktól csak hitelesebben – kétes mécsei kikötő-kocsmáknak és más matróz-találkozóknak, melyekben mintha rum lobogna s az elolthatatlan égi fényű – Indiák! Helyes a szó, hogy szemrevételezni hát ideje lett: mint is – így is – tovább? Erre-nincs igém. Vigasz-példám – talán. No, kérdezd otthon majd az asszonyt. Afféle asztali anekdotánk még – már! –, hogy akkor, amikor a föld valóságosan rengett, ház omolt, stb., stb., balkaromban egy kisdeddel, mintegy lelkemmel: jövőmmel, jobbommal meg női kezet úgy kulcsolva: hitvesé!… Nos, azt remélem, s markolok még össze annyi önfegyelmet, hogy meg-megállva, széttekintve, ám újra csak nekieredve haladtam, úgy hogy voltaképp ő vélte: túl leszünk, és birt még mosolyogni is.