Mitológia

A madarak nem vették észre még – nyárelő volt – hogy visszatértünk; hogy – mivel mienk – a kertbe benyitottunk. Le-föl a lomb közt szemérmetlenül kergetőztek, meztelenül szinte, nyilván parázna szavakat rikongva oly vigan, hogy mit is hirdetve? Főképp azzal a megállíthatatlan köz-kacagással? Egy kődobás, egy tenyércsattogás elég lett volna persze, hogy… No de hát: „füleljük, sillabizáljuk dobhártyánkkal, micsoda leckét kaphattak akkor ők, kétszárnyúak, kétlábúak, négylábúak s mind, mind, akik azután elfeledtünk – vagy mégse? – valamit még a Mennydörgő tiltó parancsa előtt?” Igen, fülem képzelete birta emlékezésre – nem agyamat – érzékszerveimet; dehogy bűn volt, dehogy hálátlanság, de jog: járandóság volt az a mindent hinni-bírni-vágy: az örök örömű világé, ők, jogutódai közül ők fújják még a leckét, mily törvények igazgatták a Völgyet, mígnem megdördült – de miért is? – a Hegység. S a kőtáblák lejöttek.