Távozóknak és maradóknak

Ahogy Amélie föltartotta karjait háttal a hunyó Napnak s maga is lemenő nappá változott álltában ott a dombtetőn mosollyal fogadva sorsát, hogy – szent fény – azonhelyt azonmód ő is emlékké merüljön: főhadnagy Fazekas nyergében hátranézett – örökre végképp – egész Moldavára! és vitte – mi tudjuk – halálig, mint medájjont a mente alá rejtve: hű vagyok! – milyen légvétel! Mindazoknak, arra, kik távoztunk már szótlan, szánkba-marva; mert visszainteni is fecsegés.