Az egek útja
|
Ha kimegyek a doberdói harctérre
Föltekintek a csillagos nagy égre
(Katonadal 1917-ből)
|
| Az akkor még kiskorú katona, aki most |
| félreejtett ősz fővel is a szive közepéből |
| harsogja, hogy hajdan fölérve |
| karsztvidéki harctérre, miképp |
| kérdezte, egyenest a csillagos nagy égtől, |
| merre siratja őt az édes szüléje! |
| Valóban kint volt, két esztendeig, |
| Bizony kint ő és tán – mert lövést is kapott – |
| oly megtisztultan, mint az angyalok. |
| Ismételt koccintással osztva meg |
| velem is azt az üdvözítő nagy eget, |
| hol – dala szárnyán – máris testtelen lebeg. |
| Nevetve, kihívóan szinte, mert |
| kiűzni onnan őt? Olyat az Ég se mert! |
|
|