Bekötő-út

Nyakigláb léptekkel s már-már eszelősen parókiáról parókiára egyre keszegebben   menekedett – menekedik   a már-már – lám! – megfogalmazhatatlan   igazával,   amely egy – volt is valaha? – népé.   Osztja magát   a zengővárkonyi.   No meg a sajkodi. Lúdvérclángként a társasgépkocsik- benyüzsögte meóti ingoványon. Az a bizonyos egyszerű parasztfiúcska,   Szalonta példájára, aki majd   világra jő: most mond búcsút az egyedüli: az anyaméh-meleg hazának, kötőtű-dárdával szivében. Leteszi a fűzvessző utitáskát az országút szélén az érkező. A baljóslat nagy szárnyasa   köröket ír feje fölé. Fésülködj meg, igazíts a nyakkendőn.   Fog közt homok. Ez van. S fogadásodul egy kortynyi becsület.