|
A lelkiismeret, mint madár? Olyanféleképpen csapongott, röppent ide-oda. Kalitkája elég szűk volt:
noha terjedelme jókora: foglalt körasztal, sarokban. Miképp került még oda is a lelkiismeret, egy nem is mai démosz lelkiismerete? Tájékozatlan jövevényünk, mint egy soknyílású galambház körül, tévelyegve hol itt, hol ott, fölváltva
bukkant elő az asztaltársak szájából, majd bújt vissza, hosszabb-rövidebb szárnyverés után a különben nem
kellemetlen dohány- és már híguló vacsoraszagban.
Kezdettől hessentésben, könnyed, csaknem jóakaratú hessentésben volt része; ahogy poharaink
fölűl a nyári pillangót tovaröppentjük, saját érdekében. Érthetetlen konokságával vívta ki ez a többihez viszonyítva
szelídnek ismert, ez a mi szelídnek ismert lelkiismeretünk azt a fokozódó ingerültséget, amely végül a kis társaság női
tagjainak jobb kezét is elhessentő mozdulatra rántotta. Az elhárításnak hasonlóan habkönnyű futamai indultak
mosolyok édesítette szájsarkak ráncai, gondolatok-nemesítette homlokok barázdái közül. Lehetett vajon ezek mögött
– már a kezdeti korszakban is – az ösztön olyan működésére következtetni, aminőt a mészároskutya rögtönöz
függönyként rángó gumiajkaival, kivillogó agyaraival a féltett konc fölött, már az ellentámadás hadállásában? Ilyet
a mélylélektanok-köszörülte tekintetek sem észleltek, az akkori dioptriákkal. Csak némely szociológiai fölvétel,
anyagelvű statisztikákkal.
Ekként cikázott, le s föl, tördelte szárnyát ez a lelkiismeret, közelebbről megnevezve, az a
közösségi-démoszi populuszi – ha kell nyelvtörzsi – tudat, amelyet repülhetnékre már nem is fontos milyen fészek
nevelt, milyen ősmeleg erkölcs, indus-e, görög-e, bibliai-e vagy újabbkori-e, a kanti-hegeli s ezen az ágon a marxi-engelsi. Nemcsak tollait törte és zúzta, fejét is, legvéresebbre épp a legegyenesebb irányvételű útjain.
Vészmadárnak nézték? Nézték vagy vélték? Ide vezethető a korai ingerültség. Felesleges volt,
többrétűen is.
Tetszetős közhely uralkodói köröket oly fokú – oly közellátó önzéssel vádolni, amely már
önvédelmét is vakultan végzi. A szapora gesztusok nem közállapotokra, hanem lelkiállapotokra lehettek csak
jellemzők. Kétségtelen, hogy a szellemi élet köreit gyakran megosztja vetélkedés, féltékenység, kenyérirígység. De
nem minden Olimposzon folyik olyan viszály, mint Árkádia fölött. Az Istenek idővel összeköszörülődnek.
Összehangolják, összefenik érdekeiket, elsősorban persze a tapinthatókat, anyagszerűeket. Egyre több esetben
elméjüket is, mind finomabbra, a civilizálódás mértékében. Az arisztokratikus hűbéruralom kétségtelen gyengültével
eltűnőben az a szellemi feudalizmus is, amely a lenti közrendűek jelenét, főleg jövőjét csak a saját szemszögéből vette
tekintetbe és használatba, védelmükről végül annyira megfeledkezve, mint a halandóktól magukat jaj-mentesen is
elzáró indus istenfélék, akik már teljesen csak saját halhatatlanságukat tökéletesítik, vagy azok a tífusz-gazda
tetűfélék, melyek mivel legzavartalanabbul abból táplálkozhatnak, tudvalevőleg a haldoklóra települnek, figyelmen
kívül hagyva az utolsó percig, hogy annak halála az övék is.
A lelkiismeretek szükségszerűen nem lehetnek tapasztaltabbak, mint mindenkori környezetük,
nyugtalanságukat viszont épp az utóbbi nyugalma növeli. Elképzelhető az imént – képességünk szerint érzékelhetően
– ábrázolt látogatónk buzgó, de összevissza röpdösése egy-egy ilyen olimposzi fényt nem eredménytelenül igénylő
környezet, ezúttal nevezett asztal törzstagjai közt.
Ezek izgulékonysága csak részben volt indokolt. Világlátásukat ugyan a sakk-szaklapok is
támogatták, ám egy esetben például a méhészeti közlöny egy félmondata mintha kifogásolta volna a könnyedséget,
ahogy az anyanyelvi közösség egy tanulmányát épp a közösség nevében utalták át egy másiknak; ahogy az emberi
lélekszaporulat már közösségveszélyes csökkenését emberi érdeknek nyilvánították. Igaz ugyan, hogy a fejlődés egy
fokán a külön-külön anyanyelvek nyilván megszűnnek, ugyanakkor a túlszaporodás világkatasztrófával fenyeget –
mindez azonban árnyalatosabb honi megfogalmazást kívánt volna. Ritka madarunk szárnytörő, fejsebző röpdösését
voltaképpen ez fokozta odáig, hogy végül bezárultak azok az ajkak is, melyek úgy-ahogy teret nyitottak neki.
Búcsúrikácsában arra utalt: ha legalább viharmadárnak nézték volna, saját érdekükben. Meg sem hallották, gyönge
közhely volt, még azzal a toldalékkal is, hogy a viharmadár elűzése még nem űzi el a vihart.
|