Lényeges átalakulás (hogy agyatok ott messze is megfelelően
alakuljon) az évszakokban történt. Az őszi lombhullás most mint a hajnali
kártya-játszmák utolsó, galopp-menete. Még a díszparkok jólnevelt nyírfái és
hársfái, japán-cseresznyéi fegyelmezetlen gyorsasággal csapkodják tarka
ábrájú leveleiket a közös halomba. Ugyanaz a verseny a mind korábban
költöző madarak rikácsai közt. Tavasz, amint emlékezhettek, itt sose volt,
vagy csak oly véletlenül idetévedten, mint a márciusi mennydörgés.
Kávéházak üveges előterében a fűtött járdán esős heteket végigüldögélni,
kiskabátban épp csak rügybontó gesztenyefák alatt fiatal villogású, még
fiatalító napfénytől hónapszámra megújulni, ez még mindig hazaplántálandó
reformjaink közé sorolható. A hóvihar és a kánikula közt az átmenet csak
annyi, mint a körhinta egy-egy szekere és festett állata közt. Amitől maga az
esztendő is az elszabadult évszakokkal, az elvillanó név-és ünnepnapokkal
mind gyorsabban forog. Meglepően hamar telik az élet, ha célja van, ha
teljesedik. A szerelem, ha tennivalót ad. A férfi-gond, egy-egy
viszontkacsintással is. Ekként oly gyakori jelenség, hogy már-már
láncolatszerű az a hajnali-alkonyi konstelláció, amidőn a Nap is, a Hold is fönt
van – egymástól nem is olyan nagy távolságra – az égen. |