Törmelék-turkálók

Kötelező lett menekülni. „Kiüríteni!” Megfutást rendelt maga a Fővezénylet. Statáriummal. A lapulást hőstettnek dobolta a szív, magyarázta az agy. Nem a klasszikus választást, a Szabadságot, vagy Halált: lőtték e kettőt együtt – is, is gyanánt – reánk, a várost körbekerítő hadak. A bűnözői adottságok: az álnév-viselés, az okmányhamisítás lett ápolandó jó tulajdon, megannyi férfi-kvalitás, diadalra immár – vagy őrizni csupán – azt, mi volt hajdan mártiriumságra ok: odavetni egy Holnapért sok Jelent, míg hulltak bombák s röplapok. Szorult a hurok. Eleven nyakak köré is! De kinek s miképp: erről itélni különült eleve naponta szét a nép táborra, majd felekezetre. Döglégy-peték televényeként szaporították a szavak, szavaink a rémálmot s a vakreményt. Kivilágultak tehát, tündöklőbben, mint a havazás-eleji csillagképek a becstelenségnek őskori öntörvényei. Ám – hova így innen? Aki tehette, kaszát vásárolt, ekét! Mi magunk is… Nem öreg tanyánkra vágytunk, hanem barlangba, ős bomba-biztosba, sziklahegyek mélyeiben, cölöpházakba! Ingoványba, hol még hiéna és tigris az úr! Távoli, kőkori nyelveken tanultunk. Én újra vogulul-finnül (most sem angolul). Barbárság barbárságok ellen? A réginél rosszabb az új? Pogánykor fenyegetett ismét? Hisz el se ment! Ott várt örök fényben egy-egy felhő mögött, tudva, hogy az is elvonul – El is vonult – átmeneti árny! Nyílt fülünk újra fenti hangra: légy fondorlatos! Cserélj köpenyt, nőt, szótárt, lesd az ősi Ég tanácsait, hogy mint ő, az Eszes Hajós, jól haladj – meghallván, de mégsem követve tündéreitek énekét. Mások, mint József ama Máriának és annak a kisfiának, úgy nyergeltek öszvért, raktak gyors batyút, majd megint mások… de feleútról lám, egyre többen: – visszafordultunk. Itt vagyunk. Nem másként, mint akik ottfeledtek valamit elmenőben, s most rom s üszök közt keresik egy fundus, egy – kimondva érthetőbben – tisztességtudás törmelékeit.