Jelenet egy drámából

Halálfélelem? Ismerem. Elért. Sajnálom elvesztegetni hiába minden egy napomat már – percemet! A fösvény éhével takarítom, őrzöm őket, csurgatom ujjaim közt, így magamban. Mi végre? Nem tudom. De kincseim elrablójának érzem: szó szerinti betörőnek, ki rámtör s fosztogatja arany magányom… Írj levelet, esszét, küldj bár kötetnyi verset – küldj bár kötetnyi verset – …Itt hever, polcnyi csupán a kiválogatottból. Letörlöm egyről-egyre a palack- pókhálót, beleszimatolva és eltolva a dohost, az ecetest, a fa-, dugó- s egérszagút s a rengeteg összepancsoltat – végre korty, ahogy meg-megforgatja azt is a gazda nyelve, kikérdezve, hogy nem „Nyúlós”-, nem üledékes-e, nincs-e stichje, s van-e jó maligánja, s csak azután tölt, előbb a saját poharába – fénybe tartva: nem „törött”-e – majd sorra emberbarátaiéba, némát bólintva, hogy mehet a magosra, igazítva a gégét szem-lezárva küld hálát – áldozó füstként az éghez. – Örülök, hogy legalább ehhez értesz.