Légköri depresszió

 
Vihar! Megint? Directe mintha
– „egyből” szánkázva át a fölkevert vizet –
 
emeleti kis szobáinkba,
 
ide rohanna! Libeg
függöny és abrosz, újságlap és könyvlap
 
adva cinkos jelet –
Mint akkor a közénk-mögénk lopózott
 
ötödik oszlop:
 
a hátulról döfő előhad!
 
Ki árul el? Mi lesz veled?
 
libben meg épp úgy az ideg;
 
az annyi „viharos kor”-t
 
megszenvedett emlékezet.
Ki üt le orvul, kinek inthetsz
 
testvérkezet,
ha majd megint…? Már mennydörög:
 
a förgeteges gyors dühök
 
vidéke itt ez:
ez a vak bolygó! Ki mondja, nem úgy lesz
 
megint, ahogy… Eb-ösztönöd
 
nálad is jobban tudja, hogy…
 
Mit sose tudhattál elébb –
 
Tetőcserép
zörög s patakzik. Parabellumként ropog:
 
ver golyót az ablaküveghez,
 
végez sötétítést a jég…
Mit tehetsz? Fogod megint – megint! –
 
egy nő kezét.
S egy gyermekét. Míg odakint –:
 
mást nem gondol az ég!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]