Egy estém otthon

Mint legrégibb családtag jött ki a konyhából elém a csirkebecsinált-szag a légytelenített sötét előszobába s egy ajtórésnyi fény. Itt kellett magam összeraknom. Míg táskát, útiolvasmányt letettem s új napszemüvegemet vigyázva. Itt kellett összegyűjtenem a lelkem, hogy befogadjon otthon és mult – mert: mi vagyunk (mi: én), ha nem élményeink e tünde túlvilága? (A könyv szerint a táska tetején.) Lakozott – égnek hála – szellem – és ébredezett – köznapibb is bennem, s azonnyomban – emlékezetemben? – nem: valóságosan létre riadt sejtjeimben, de úgy ő (ez a szellem), hogy szinte parancsa alatt igaz valómmal korcsolyázni kezdtem, hintázni, kergetőzni, rögtön oly irammal, hogy nézésre bár komoly, sőt néha komor arccal: át- korcsolyáztam a vacsorát, át „hol az olló”-ztam az éjszakát, a falióra háromig számolt szavát. S csak reggel, fölkelőben kászálódott ki megvetőn belőlem a „törvénytelen” (zabi-szerű) ifjuság. Ültem, ülök. Mintha lett volna – lenne más tovább, mint semerre.