Ostromgyűrű

Nem adja föl a legmordabb iparváros dédelgetését, hízelgő közelítgetését a nagyatyai Vidék, a nyájaskodó Táj, a le-lepisszegett Bukolika! Eszeveszetten vágtat a nemzetközi expressz, ő tudja mire jó célja felé, de a sín két oldalán csak nem maradnak el a nők-fabrikálta tyúkketrecek, az ágytakaró nagyságú zöldségeskertek, egy madzagon legeltetett kecske, sőt kismalac, egy bármily rövid kötélen, de mégis szélfúvásban száradó ing.

Mondhatni versenyt tartva fut velünk, az ablakban könyöklő utassal egy kerekes kút, egy futóbabból nevelt filagória. Kígyóként siklik a bokrok közt egy gyalogösvény, a lombok el-eltakarják, de csak előszökken, nem bírnak vele. Egy karcsú napraforgó, oly magányosan, mint egy keleti dísznövény. Amott egy fűrészbak, egy ásó. Sőt egy ugyancsak használat-fényesítette vasvilla, mégpedig parányi trágyadombba szúrva: a küzdelem szünetel, de nem áll meg. Mert ebből az ajnározásból nem hiányoznak a harc elemei sem. Ki vezeti a reménytelen ostromot, vajon milyen távolian rejtelmes vezérkar? Nyilván szemük elé tartott tenyér alól fürkészik a jövőt. Burns, Csokonai, Petőfi? Elsuhan az utolsó bakterház almafája, elenyészik mintegy a vasak pokoli csattogásától az utolsó fűszál.