Nem adja föl a legmordabb iparváros dédelgetését, hízelgő
közelítgetését a nagyatyai Vidék, a nyájaskodó Táj, a le-lepisszegett Bukolika!
Eszeveszetten vágtat a nemzetközi expressz, ő tudja mire jó célja felé, de a sín
két oldalán csak nem maradnak el a nők-fabrikálta tyúkketrecek, az ágytakaró
nagyságú zöldségeskertek, egy madzagon legeltetett kecske, sőt kismalac, egy
bármily rövid kötélen, de mégis szélfúvásban száradó ing.
Mondhatni versenyt tartva fut velünk, az ablakban könyöklő utassal egy kerekes
kút, egy futóbabból nevelt filagória. Kígyóként siklik a bokrok közt egy gyalogösvény, a lombok
el-eltakarják, de csak előszökken, nem bírnak vele. Egy karcsú napraforgó, oly magányosan,
mint egy keleti dísznövény. Amott egy fűrészbak, egy ásó. Sőt egy ugyancsak használat-fényesítette vasvilla, mégpedig parányi trágyadombba szúrva: a küzdelem szünetel, de nem áll
meg. Mert ebből az ajnározásból nem hiányoznak a harc elemei sem. Ki vezeti a reménytelen
ostromot, vajon milyen távolian rejtelmes vezérkar? Nyilván szemük elé tartott tenyér alól
fürkészik a jövőt. Burns, Csokonai, Petőfi? Elsuhan az utolsó bakterház almafája, elenyészik
mintegy a vasak pokoli csattogásától az utolsó fűszál.
|