Roland, akiről a középkor nagy hősi éneke szól, nemcsak kedvenc lovainak adott személynevet,
hanem törhetetlen kardjának is. Durendal-nak hívták. Gyermekkorom Tolna vármegyéjében hasonlóan viseltek
keresztnevet egészen szerény tárgyak is, eszközök főleg. A bognárműhelyben például, amelybe meghitt bejárásom
volt, az a hengerfejű fakalapács, vagyis az a rövid nyélre szerelt tölgyfa korong, mellyel bizonyos vasvésőt vertek,
a Marci névre hallgatott. A kovácsok hatalmas ráverőkalapácsát országosan Miskának becézik. A parasztportákon
általánosan használt faragószéknek neve, nyilván a hatalmas, ugyancsak tölgyből készült satu miatt Fejes Pista; néhol:
Fejes Őkelme. A patkolásnak az a háromlábú alkalmatossága, melyre a ló mellső lábát kénytetik (már a patkó
körbereszelésénél) Kati néven várja az odaszólítást.
A világot mindez családiasabbá, az emberi létet biztonságosabbá tette. Több volt a testvér, a
jóakaratú nagybácsi és nagynéni. Az Egyisten rendszerű vallások, ismeretes, a féltékenység csapkodó dühével
harcoltak a tárgyaknak is lelket – sőt lelki erőt – tulajdonító, a természeti jelenségeket is megszemélyesítő
hitrendszerek, az úgynevezett animizmusok ellen. Gyermekkorom Tolna vármegyéjében ez a harc még, ha váltakozó
szerencsével is, de folyt, főleg a Somoggyal határos részeken, a hatalmas erdők és egytagú búzamezők-borította
latifundiumokon, vagyis a cselédek közt. Nekik földibb, talajmentibb, hogy így mondjuk, emberközelibb Istenre és
angyalokra, azaz hát istenekre és szellemekre volt kedvük és igényük.
A csizmatalpat kímélő gomba formájú pici Jancsi-szegek mind megannyi puttóként könnyítették
az érző beavatottak járását, hát még játékos csiszonkálását a jégen.
A lovak, a tehenek, itt-ott a kutyák is szabadon birtokolhattak keresztény nevet, mégpedig
rendszerint azok kicsinyítő, gyermekiesítő alakját. „Julcsi! Sári! Rozi!” – több mázsás húskolosszusok fordították
hátra busa fejüket, s helyezkedtek fejési állásba az ilyen kiáltásokra a langymeleg s szinte langyhomályos istállókban.
„Sanyi, ne, Frici, te!” – szólintgatásokra jóvérű pejlók lassították vagy gyorsították a vágtát a hangsúly minősége
szerint.
Hogy Hektor alakját már ifjan szívembe fogadtam, része volt
ebben annak is, hogy simogatásaimat baráti hozzásimulásaival viszonozta volt
Raisz Károly ozorai nagyvendéglősnek hasonló nevű (s futóképességű)
vadászebe. Tragikus kimúlását magam is azzal a mély megilletődéssel
fogadtam s emlegettem-fájlaltam a szokásos gyászévnél is tovább, aminőt csak
a család belsőbb tagjai iránt tanúsít akár a távolabbi rokonság. Neve mindmáig
szellem-erővel jelenít meg rég kihűlt nyarakat. De hány hullt névtelenül
pogány megsemmisülésbe, olyanfajta limbusba, mint a meg nem keresztelt
lelkek, hány szívheztapadt bicskám, hűséges nadrágszíjam, az az első dupla
élű korcsolya, az az első (még bérmálási) zsebóra és mind a
későbbi életrendre nevelő karóra! Milyen néven kiáltsak utánuk az örökös
éjbe?
Mert Borka, lám, a könyörgésemre külön nekem ajándékozott, úgy értve, hogy csak az én
gondjaimra bízott selymesérintésű tarkamagyar borjú a tíz szoptatási hónapon is túl, mindaddig, amíg a mészáros érte
nem jött. Szörnyű vérengzések estek azóta, de mindezeken át megkülönböztethetően hallom Borka bőgicsélését a
saroglyából, látom szememet kereső szemét, külön névvel nevezhető lelkét abban a szemben.
Nyugat-India forró övi ciklonjait, az Antilla-tenger iszonyatos dühöngésű hurrikánjait dallamos
leánynevekkel próbálják csöndesíteni az ottaniak, hasztalanul. Szentségtörés volt egyéni, emberi nevet adni nekik.
Nem tudok írni akármilyen tollal. Azaz tudok, de ilyennel mégis könnyebben vagy bajosabban, mint
amolyannal. Minden megszokás babonát fejleszt. A Bic nevű, átlátszó francia
golyóstollak egyike-másika hű társa lett nemcsak jobb kezem hármas munkacsoportba társult ujjainak. És lám, tollaim
is odajutottak, abba a fénytelen s névtelen Hádészbe vagy Nirvánába, ahova a zsebkéseim, a nevető emléket sem
hagyó cipőim, a millió sértettséggel eltávozott zseb- és karóráim, fog- és ruhakeféim. Egy szintre – legalább a kezdeti
évmilliókig – csontjaimmal, csontjainkkal, tárgyi és gondolati – anyagi és szellemi – műveinkkel.
|