Hajónapló

I Leginkább víziúthoz volna hasonlítható.   Hagy vígasztalást is a távozás. Kiúszik mintegy az agyból is.   Lesz a látványból látomás. Homálylik a part képe s egyre jobban   az integető ismerősöké,   mondhatni játszi fintorokban   tünnek látókörünk alá   (hol lefelé, hol fölfelé). – Pistánk már megint hova utazott?   kérdezem hitestársamat. – De hisz előtted róla még a nekrológ. Egyre több, aki úgy marad – sőt épp attól lesz élőbb – hogy halott.   Ilyen kanállal kavar üstöt a halál.   Főztje le-föl forog.   Van szívderítő is meglepetés. A hangos szót még jókor lenyelem,   hogy: Testvér, újra élsz? (Csak itt harsog forró tenyeremen.)   II Sulytalanodunk kimenet a létből. Az emlékezet ólomcipő. Nem szárnyat ad.   Inkább, ha lemarad. Ha mint homokzsáktól a léggömb – függetlenül tőle a vén Föld: egybevégtelenül az egyetlen Világ,   vagyis az odaát és ideát, amiként annyi mártír és bölcs   fürkészte, van-e még tovább anyagvonzáson – kötöttségen! – át. Libegést, hajóút hangulatát hozhatja vénülés. Az ifjúság kontinense után szilárdan futtatásban évek hányingerlő magasában. És ködben is. Majd kürtölünk, ha eltününk.