Számum-halál és kánaán

Nos, bent vagyok a Nagy Időben!   Sürögnek hullámként felém hamar hetek – s maradnak el mögöttem   épp oly serény   irammal. Hónapot? – napot   sem számolok. Cicáznak, nem maradnak veszteg, kínálnak kacéran a percek – kupicánként nyelvégető jelent, nyeletve agy-fagyasztó végtelent,   ihol ilyen: már tömény szesz-időt,   megdünnyögtetve gondüzőt. Nos, körbe nézve az időtlen korban suta prófétamód: követni fogtok napról napra többen   ti is, fölényt bólintgatók.   Szórakoztat, hogy elmulok.   Hogy tán már nem is én vagyok   aki még itt maradt belőlem,   pislant jövőt kutatva – multba. S helyettetek is beledöbben látva vaksin is: vigaszul mit kap – kaptok – bár válaszul, hol zuhogót ér bárki földi útja. Kap bölcsőringást lám a Szív, mert hisz anya-víz ama Víz, melyen fél-élőn, fél-halottan ringunk mind akként indulóban, hogy ugyanakkor érkezőben (közbeszólás: mi cél iránt?) rengünk pólyás gyanánt. Kap húnyt szemem, kap lám fölöttem   egyiptomi sötéttel is fényálom képet: visz, nem vissza, előre az a Kezdet, ami a Vég: a titkos ár: a hab-futású lét   csiggatója, a bárhol eredően hazát kereső, Honra szomjas Nép – Mózes-mód gyékény rengetőben (oly vénen, hogy már csecsemően) hordunk szivünkben megcsökötten addig űzött, hogy szétszakadt törzsekből kitett (egyaránt áldott és átkozott) fiak számum-halált és kánaánt.