Számum-halál és kánaán

Nos, bent vagyok a Nagy Időben!
 
Sürögnek hullámként felém
hamar hetek – s maradnak el mögöttem
 
épp oly serény
 
irammal. Hónapot? – napot
 
sem számolok.
Cicáznak, nem maradnak veszteg,
kínálnak kacéran a percek –
kupicánként nyelvégető jelent,
nyeletve agy-fagyasztó végtelent,
 
ihol ilyen: már tömény szesz-időt,
 
megdünnyögtetve gondüzőt.
Nos, körbe nézve az időtlen
korban suta prófétamód:
követni fogtok napról napra többen
 
ti is, fölényt bólintgatók.
 
Szórakoztat, hogy elmulok.
 
Hogy tán már nem is én vagyok
 
aki még itt maradt belőlem,
 
pislant jövőt kutatva – multba.
S helyettetek is beledöbben
látva vaksin is: vigaszul
mit kap – kaptok – bár válaszul,
hol zuhogót ér bárki földi útja.
Kap bölcsőringást lám a Szív,
mert hisz anya-víz ama Víz,
melyen fél-élőn, fél-halottan
ringunk mind akként indulóban,
hogy ugyanakkor érkezőben
(közbeszólás: mi cél iránt?)
rengünk pólyás gyanánt.
Kap húnyt szemem, kap lám fölöttem
 
egyiptomi sötéttel is
fényálom képet: visz, nem vissza,
előre az a Kezdet, ami a Vég:
a titkos ár: a hab-futású lét
 
csiggatója, a bárhol eredően
hazát kereső, Honra szomjas Nép –
Mózes-mód gyékény rengetőben
(oly vénen, hogy már csecsemően)
hordunk szivünkben megcsökötten
addig űzött, hogy szétszakadt
törzsekből kitett (egyaránt
áldott és átkozott) fiak
számum-halált és kánaánt.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]