A közeli és távoli

Ellátni a Várig újra: Kissék kertje sárba hullva. Szálka s borda minden ág! Látni a Lánchidat ismét; a tavasz benyelte Kissnét. Mégsem ették meg a fák. Sem őt, sem korcs puliját. Élőn, mint Jónást a cetben, látni őt morcan a kertben – (mily szót hoz Urától ő?) Partra dőlt halak, hevernek átlátszón a hosszú kertek. Hullámként, mit kelt a kő, tágul a Tér. Az Idő! Micsoda háló vonódik! Túlnan is, Monorig, Fótig, egymás mellett a faluk: hű mese-szörnyek az árból, most merülnek föl a nyárból; mutatják pucér hasuk. A tél sohasem hazug. Elképzelem, ha így ontja Európa horizontja, mit ma örökzöld babér, pompa föd: ha fényre törnek mind a jó és nem jó szörnyek csontig fejtve; mert a tél boncolás után itél! Jő Kissné a csontváz kertben; ide érkezett a cetben, szidja a loncsos kutyát; kiabál az unokátlan Kissné az idő hasában. Nem érteni egy szavát. Pórázzal az ebre vág. Bármin át ingunk, bolyongunk, nem hagy el egy pici gondunk: kisérnek védangyalul! Fú a szél, de fölleg egy sem; a fagyos fény élre-fenten – kaszaként jár ide s túl. Erdők sora térdre hull. Hol a nyárfa-sor kulissza? Teljes hosszát kapta vissza lent a Duna. („Kék nyakék!”) Zöldből holnap köd csalitba bú az is – minden mi kincs ma! S mi marad? Mi ama Szép ingcseréjéből: a Kép! De az: örök! Az: megérte! Bármit kell fizetni érte? Óh főkincsünk: Ismeret! Látni! Lelátni! Belátni kisujjkörömnyi s világnyi körben, mint az istenek! Elnézvén, amit lehet. „Lelátni?” No nézd! „Belátni?” Föntebbről bárkit – birálni?! Mitől vagy oly nagyra te? Kissné, kaput nyitva szájal (a huzódozó kutyával) nem sejtve, hogy az a nyár-hal leszálkázott teteme már ki is kötött vele! Hallotta (levesét hűtve): most már gép is száll az Űrbe – Holnap a Holdba? S tovább?! Emészti ezt hamarabban, mint a mócsingot (a babban): vár Kissné különb csudát – tervezvén már vacsorát. Izgatóbb hír seregestül (az a szomszédnén keresztül): kútba ugrás, tyúklopás! Nem cipel Kissné kilónként eseményt se már Klióként. Mindent egyképp magyaráz: volt minden hajdanta más! Ki hallja? Zárva az ablak. Lám téged is így utaztat, cetként ez a hegyi ház. Asztal és polc közt körözve szókat raksz aggállyal össze s ravaszul: – hogy, ha kiszállsz, jól menjen a – hivatás? Benned a láz, te a házban, úszunk mind, szobában, ágyban: nászban – untat a – múlás! S Ninive? „Mais non!” – A célnál, nem szerep, nem küldetés vár: vetkőztetés, motozás. S röhej: „Tovább utazás?!” Jő Kissné már kertje mélye s egy távoli anya-méhe melegén kivül. Megáll. Hova is? Csontért! (Az ebnek.) Várja: világnyira terjed – villogó agyarú száj – távlataival a táj. Jő és jő – borzadva nézem, mert ki is ő? Tükörképem! Ráismertem! Ismerem! Földi bús társam, kis árvám! Mire végezzük: mi vár – rám? Ő azt mondja: „Istenem!” S te? „Ez a sors idelenn.” Jő Kissné (tárgy s alany egyben), hozza sorsomat – hoz engem! Én vagyok ő! És te is, ki ezt hallgatod, szegényem! Egy uton jártunk az éjben s az az egy út – hova visz? Ha sárba dől mind a dísz! Megy Kissné – hová? – kiverten. Ült rég nyári kocsmakertben. Viszi emlék-eb oda! Ifjú szerelmével töltött édenkerti délelőttöt. Szivében még a csoda. Ám harapna már foga. Jött a pincér: „Marhamáj van.” Oh fő gyönyör: enni párban, beteltségtől éhesen! S percek, évek: huss! Levélmód villan egy-egy – oh be szép volt! S röpül halni fényesen. Szállna vele még a szem – S: olyan mindegy, hogy kié volt – Életed. S az életem. 196?–1980