A közeli és távoli

Ellátni a Várig újra:
Kissék kertje sárba hullva.
Szálka s borda minden ág!
Látni a Lánchidat ismét;
a tavasz benyelte Kissnét.
Mégsem ették meg a fák.
Sem őt, sem korcs puliját.
Élőn, mint Jónást a cetben,
látni őt morcan a kertben –
(mily szót hoz Urától ő?)
Partra dőlt halak, hevernek
átlátszón a hosszú kertek.
Hullámként, mit kelt a kő,
tágul a Tér. Az Idő!
Micsoda háló vonódik!
Túlnan is, Monorig, Fótig,
egymás mellett a faluk:
hű mese-szörnyek az árból,
most merülnek föl a nyárból;
mutatják pucér hasuk.
A tél sohasem hazug.
Elképzelem, ha így ontja
Európa horizontja,
mit ma örökzöld babér,
pompa föd: ha fényre törnek
mind a jó és nem jó szörnyek
csontig fejtve; mert a tél
boncolás után itél!
Jő Kissné a csontváz kertben;
ide érkezett a cetben,
szidja a loncsos kutyát;
kiabál az unokátlan
Kissné az idő hasában.
Nem érteni egy szavát.
Pórázzal az ebre vág.
Bármin át ingunk, bolyongunk,
nem hagy el egy pici gondunk:
kisérnek védangyalul!
Fú a szél, de fölleg egy sem;
a fagyos fény élre-fenten –
kaszaként jár ide s túl.
Erdők sora térdre hull.
Hol a nyárfa-sor kulissza?
Teljes hosszát kapta vissza
lent a Duna. („Kék nyakék!”)
Zöldből holnap köd csalitba
bú az is – minden mi kincs ma!
S mi marad? Mi ama Szép
ingcseréjéből: a Kép!
De az: örök! Az: megérte!
Bármit kell fizetni érte?
Óh főkincsünk: Ismeret!
Látni! Lelátni! Belátni
kisujjkörömnyi s világnyi
körben, mint az istenek!
Elnézvén, amit lehet.
„Lelátni?” No nézd! „Belátni?”
Föntebbről bárkit – birálni?!
Mitől vagy oly nagyra te?
Kissné, kaput nyitva szájal
(a huzódozó kutyával)
nem sejtve, hogy az a nyár-hal
leszálkázott teteme
már ki is kötött vele!
Hallotta (levesét hűtve):
most már gép is száll az Űrbe –
Holnap a Holdba? S tovább?!
Emészti ezt hamarabban,
mint a mócsingot (a babban):
vár Kissné különb csudát –
tervezvén már vacsorát.
Izgatóbb hír seregestül
(az a szomszédnén keresztül):
kútba ugrás, tyúklopás!
Nem cipel Kissné kilónként
eseményt se már Klióként.
Mindent egyképp magyaráz:
volt minden hajdanta más!
Ki hallja? Zárva az ablak.
Lám téged is így utaztat,
cetként ez a hegyi ház.
Asztal és polc közt körözve
szókat raksz aggállyal össze
s ravaszul: – hogy, ha kiszállsz,
jól menjen a – hivatás?
Benned a láz, te a házban,
úszunk mind, szobában, ágyban:
nászban – untat a – múlás!
S Ninive? „Mais non!” – A célnál,
nem szerep, nem küldetés vár:
vetkőztetés, motozás.
S röhej: „Tovább utazás?!”
Jő Kissné már kertje mélye
s egy távoli anya-méhe
melegén kivül. Megáll.
Hova is? Csontért! (Az ebnek.)
Várja: világnyira terjed
– villogó agyarú száj –
távlataival a táj.
Jő és jő – borzadva nézem,
mert ki is ő? Tükörképem!
Ráismertem! Ismerem!
Földi bús társam, kis árvám!
Mire végezzük: mi vár – rám?
Ő azt mondja: „Istenem!”
S te? „Ez a sors idelenn.”
Jő Kissné (tárgy s alany egyben),
hozza sorsomat – hoz engem!
Én vagyok ő! És te is,
ki ezt hallgatod, szegényem!
Egy uton jártunk az éjben
s az az egy út – hova visz?
Ha sárba dől mind a dísz!
Megy Kissné – hová? – kiverten.
Ült rég nyári kocsmakertben.
Viszi emlék-eb oda!
Ifjú szerelmével töltött
édenkerti délelőttöt.
Szivében még a csoda.
Ám harapna már foga.
Jött a pincér: „Marhamáj van.”
Oh fő gyönyör: enni párban,
beteltségtől éhesen!
S percek, évek: huss! Levélmód
villan egy-egy – oh be szép volt!
S röpül halni fényesen.
Szállna vele még a szem –
S: olyan mindegy, hogy kié volt –
Életed. S az életem.
 

196?–1980

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]