Roland, akiről a középkor nagy hősi éneke szól, nemcsak kedvenc lovainak adott személynevet, hanem törhetetlen kardjának is. Durendal-nak hívták. Gyermekkorom Tolna vármegyéjében hasonlóan viseltek keresztnevet egészen szerény tárgyak is, eszközök főleg. A bognárműhelyben például, amelybe meghitt bejárásom volt, az a hengerfejű fakalapács, vagyis az a rövid nyélre szerelt tölgyfa korong, mellyel bizonyos vasvésőt vertek, a Marci névre hallgatott. A kovácsok hatalmas ráverőkalapácsát országosan Miskának becézik. A parasztportákon általánosan használt faragószéknek neve, nyilván a hatalmas, ugyancsak tölgyből készült satu miatt Fejes Pista; néhol: Fejes Őkelme. A patkolásnak az a háromlábú alkalmatossága, melyre a ló mellső lábát kénytetik (már a patkó körbereszelésénél) Kati néven várja az odaszólítást.

A világot mindez családiasabbá, az emberi létet biztonságosabbá tette. Több volt a testvér, a jóakaratú nagybácsi és nagynéni. Az Egyisten rendszerű vallások, ismeretes, a féltékenység csapkodó dühével harcoltak a tárgyaknak is lelket – sőt lelki erőt – tulajdonító, a természeti jelenségeket is megszemélyesítő hitrendszerek, az úgynevezett animizmusok ellen. Gyermekkorom Tolna vármegyéjében ez a harc még, ha váltakozó szerencsével is, de folyt, főleg a Somoggyal határos részeken, a hatalmas erdők és egytagú búzamezők-borította latifundiumokon, vagyis a cselédek közt. Nekik földibb, talajmentibb, hogy így mondjuk, emberközelibb Istenre és angyalokra, azaz hát istenekre és szellemekre volt kedvük és igényük.

A csizmatalpat kímélő gomba formájú pici Jancsi-szegek mind megannyi puttóként könnyítették az érző beavatottak járását, hát még játékos csiszonkálását a jégen.

A lovak, a tehenek, itt-ott a kutyák is szabadon birtokolhattak keresztény nevet, mégpedig rendszerint azok kicsinyítő, gyermekiesítő alakját. „Julcsi! Sári! Rozi!” – több mázsás húskolosszusok fordították hátra busa fejüket, s helyezkedtek fejési állásba az ilyen kiáltásokra a langymeleg s szinte langyhomályos istállókban. „Sanyi, ne, Frici, te!” – szólintgatásokra jóvérű pejlók lassították vagy gyorsították a vágtát a hangsúly minősége szerint.

Hogy Hektor alakját már ifjan szívembe fogadtam, része volt ebben annak is, hogy simogatásaimat baráti hozzásimulásaival viszonozta volt Raisz Károly ozorai nagyvendéglősnek hasonló nevű (s futóképességű) vadászebe. Tragikus kimúlását magam is azzal a mély megilletődéssel fogadtam s emlegettem-fájlaltam a szokásos gyászévnél is tovább, aminőt csak a család belsőbb tagjai iránt tanúsít akár a távolabbi rokonság. Neve mindmáig szellem-erővel jelenít meg rég kihűlt nyarakat. De hány hullt névtelenül pogány megsemmisülésbe, olyanfajta limbusba, mint a meg nem keresztelt lelkek, hány szívheztapadt bicskám, hűséges nadrágszíjam, az az első dupla élű korcsolya, az az első (még bérmálási) zsebóra és mind a későbbi életrendre nevelő karóra! Milyen néven kiáltsak utánuk az örökös éjbe?

Mert Borka, lám, a könyörgésemre külön nekem ajándékozott, úgy értve, hogy csak az én gondjaimra bízott selymesérintésű tarkamagyar borjú a tíz szoptatási hónapon is túl, mindaddig, amíg a mészáros érte nem jött. Szörnyű vérengzések estek azóta, de mindezeken át megkülönböztethetően hallom Borka bőgicsélését a saroglyából, látom szememet kereső szemét, külön névvel nevezhető lelkét abban a szemben.

Nyugat-India forró övi ciklonjait, az Antilla-tenger iszonyatos dühöngésű hurrikánjait dallamos leánynevekkel próbálják csöndesíteni az ottaniak, hasztalanul. Szentségtörés volt egyéni, emberi nevet adni nekik.

Nem tudok írni akármilyen tollal. Azaz tudok, de ilyennel mégis könnyebben vagy bajosabban, mint amolyannal. Minden megszokás babonát fejleszt. A Bic nevű, átlátszó francia golyóstollak egyike-másika hű társa lett nemcsak jobb kezem hármas munkacsoportba társult ujjainak. És lám, tollaim is odajutottak, abba a fénytelen s névtelen Hádészbe vagy Nirvánába, ahova a zsebkéseim, a nevető emléket sem hagyó cipőim, a millió sértettséggel eltávozott zseb- és karóráim, fog- és ruhakeféim. Egy szintre – legalább a kezdeti évmilliókig – csontjaimmal, csontjainkkal, tárgyi és gondolati – anyagi és szellemi – műveinkkel.

Nem adja föl a legmordabb iparváros dédelgetését, hízelgő közelítgetését a nagyatyai Vidék, a nyájaskodó Táj, a le-lepisszegett Bukolika! Eszeveszetten vágtat a nemzetközi expressz, ő tudja mire jó célja felé, de a sín két oldalán csak nem maradnak el a nők-fabrikálta tyúkketrecek, az ágytakaró nagyságú zöldségeskertek, egy madzagon legeltetett kecske, sőt kismalac, egy bármily rövid kötélen, de mégis szélfúvásban száradó ing.

Mondhatni versenyt tartva fut velünk, az ablakban könyöklő utassal egy kerekes kút, egy futóbabból nevelt filagória. Kígyóként siklik a bokrok közt egy gyalogösvény, a lombok el-eltakarják, de csak előszökken, nem bírnak vele. Egy karcsú napraforgó, oly magányosan, mint egy keleti dísznövény. Amott egy fűrészbak, egy ásó. Sőt egy ugyancsak használat-fényesítette vasvilla, mégpedig parányi trágyadombba szúrva: a küzdelem szünetel, de nem áll meg. Mert ebből az ajnározásból nem hiányoznak a harc elemei sem. Ki vezeti a reménytelen ostromot, vajon milyen távolian rejtelmes vezérkar? Nyilván szemük elé tartott tenyér alól fürkészik a jövőt. Burns, Csokonai, Petőfi? Elsuhan az utolsó bakterház almafája, elenyészik mintegy a vasak pokoli csattogásától az utolsó fűszál.

A Bakony rengetegje! Hajósnak az óceán végtelenje kínált olyat, mint betyárnak hajdan ez a menedék.

Meg az a pici kis pisztolygolyó. Kezembe jutott, meghengergettem a tenyeremben.

Végül is, a pandúr-hurok végső szorításából Sobri ezzel nyitott utat, ezt küldte a szívébe, Tolna és Somogy határán, a lápafői pusztán, Ozora fölött.

Megkaptam a golyót is, az előtöltős pisztolyt is, a sógoromtól. Nálam illetékesebbek kezébe került; emlékeimből is léggé oszlott. Egy fegyver-beszolgáltatási rendelet idején; a „nyomozati vonalon” hozzánk is kiszállt közegek érdeklődése, majd tanácsa folyamán.

Lényeges átalakulás (hogy agyatok ott messze is megfelelően alakuljon) az évszakokban történt. Az őszi lombhullás most mint a hajnali kártya-játszmák utolsó, galopp-menete. Még a díszparkok jólnevelt nyírfái és hársfái, japán-cseresznyéi fegyelmezetlen gyorsasággal csapkodják tarka ábrájú leveleiket a közös halomba. Ugyanaz a verseny a mind korábban költöző madarak rikácsai közt. Tavasz, amint emlékezhettek, itt sose volt, vagy csak oly véletlenül idetévedten, mint a márciusi mennydörgés. Kávéházak üveges előterében a fűtött járdán esős heteket végigüldögélni, kiskabátban épp csak rügybontó gesztenyefák alatt fiatal villogású, még fiatalító napfénytől hónapszámra megújulni, ez még mindig hazaplántálandó reformjaink közé sorolható. A hóvihar és a kánikula közt az átmenet csak annyi, mint a körhinta egy-egy szekere és festett állata közt. Amitől maga az esztendő is az elszabadult évszakokkal, az elvillanó név-és ünnepnapokkal mind gyorsabban forog. Meglepően hamar telik az élet, ha célja van, ha teljesedik. A szerelem, ha tennivalót ad. A férfi-gond, egy-egy viszontkacsintással is. Ekként oly gyakori jelenség, hogy már-már láncolatszerű az a hajnali-alkonyi konstelláció, amidőn a Nap is, a Hold is fönt van – egymástól nem is olyan nagy távolságra – az égen.

A lelkiismeret, mint madár? Olyanféleképpen csapongott, röppent ide-oda. Kalitkája elég szűk volt: noha terjedelme jókora: foglalt körasztal, sarokban. Miképp került még oda is a lelkiismeret, egy nem is mai démosz lelkiismerete? Tájékozatlan jövevényünk, mint egy soknyílású galambház körül, tévelyegve hol itt, hol ott, fölváltva bukkant elő az asztaltársak szájából, majd bújt vissza, hosszabb-rövidebb szárnyverés után a különben nem kellemetlen dohány- és már híguló vacsoraszagban.

Kezdettől hessentésben, könnyed, csaknem jóakaratú hessentésben volt része; ahogy poharaink fölűl a nyári pillangót tovaröppentjük, saját érdekében. Érthetetlen konokságával vívta ki ez a többihez viszonyítva szelídnek ismert, ez a mi szelídnek ismert lelkiismeretünk azt a fokozódó ingerültséget, amely végül a kis társaság női tagjainak jobb kezét is elhessentő mozdulatra rántotta. Az elhárításnak hasonlóan habkönnyű futamai indultak mosolyok édesítette szájsarkak ráncai, gondolatok-nemesítette homlokok barázdái közül. Lehetett vajon ezek mögött – már a kezdeti korszakban is – az ösztön olyan működésére következtetni, aminőt a mészároskutya rögtönöz függönyként rángó gumiajkaival, kivillogó agyaraival a féltett konc fölött, már az ellentámadás hadállásában? Ilyet a mélylélektanok-köszörülte tekintetek sem észleltek, az akkori dioptriákkal. Csak némely szociológiai fölvétel, anyagelvű statisztikákkal.

Ekként cikázott, le s föl, tördelte szárnyát ez a lelkiismeret, közelebbről megnevezve, az a közösségi-démoszi populuszi – ha kell nyelvtörzsi – tudat, amelyet repülhetnékre már nem is fontos milyen fészek nevelt, milyen ősmeleg erkölcs, indus-e, görög-e, bibliai-e vagy újabbkori-e, a kanti-hegeli s ezen az ágon a marxi-engelsi. Nemcsak tollait törte és zúzta, fejét is, legvéresebbre épp a legegyenesebb irányvételű útjain.

Vészmadárnak nézték? Nézték vagy vélték? Ide vezethető a korai ingerültség. Felesleges volt, többrétűen is.

Tetszetős közhely uralkodói köröket oly fokú – oly közellátó önzéssel vádolni, amely már önvédelmét is vakultan végzi. A szapora gesztusok nem közállapotokra, hanem lelkiállapotokra lehettek csak jellemzők. Kétségtelen, hogy a szellemi élet köreit gyakran megosztja vetélkedés, féltékenység, kenyérirígység. De nem minden Olimposzon folyik olyan viszály, mint Árkádia fölött. Az Istenek idővel összeköszörülődnek. Összehangolják, összefenik érdekeiket, elsősorban persze a tapinthatókat, anyagszerűeket. Egyre több esetben elméjüket is, mind finomabbra, a civilizálódás mértékében. Az arisztokratikus hűbéruralom kétségtelen gyengültével eltűnőben az a szellemi feudalizmus is, amely a lenti közrendűek jelenét, főleg jövőjét csak a saját szemszögéből vette tekintetbe és használatba, védelmükről végül annyira megfeledkezve, mint a halandóktól magukat jaj-mentesen is elzáró indus istenfélék, akik már teljesen csak saját halhatatlanságukat tökéletesítik, vagy azok a tífusz-gazda tetűfélék, melyek mivel legzavartalanabbul abból táplálkozhatnak, tudvalevőleg a haldoklóra települnek, figyelmen kívül hagyva az utolsó percig, hogy annak halála az övék is.

A lelkiismeretek szükségszerűen nem lehetnek tapasztaltabbak, mint mindenkori környezetük, nyugtalanságukat viszont épp az utóbbi nyugalma növeli. Elképzelhető az imént – képességünk szerint érzékelhetően – ábrázolt látogatónk buzgó, de összevissza röpdösése egy-egy ilyen olimposzi fényt nem eredménytelenül igénylő környezet, ezúttal nevezett asztal törzstagjai közt.

Ezek izgulékonysága csak részben volt indokolt. Világlátásukat ugyan a sakk-szaklapok is támogatták, ám egy esetben például a méhészeti közlöny egy félmondata mintha kifogásolta volna a könnyedséget, ahogy az anyanyelvi közösség egy tanulmányát épp a közösség nevében utalták át egy másiknak; ahogy az emberi lélekszaporulat már közösségveszélyes csökkenését emberi érdeknek nyilvánították. Igaz ugyan, hogy a fejlődés egy fokán a külön-külön anyanyelvek nyilván megszűnnek, ugyanakkor a túlszaporodás világkatasztrófával fenyeget – mindez azonban árnyalatosabb honi megfogalmazást kívánt volna. Ritka madarunk szárnytörő, fejsebző röpdösését voltaképpen ez fokozta odáig, hogy végül bezárultak azok az ajkak is, melyek úgy-ahogy teret nyitottak neki. Búcsúrikácsában arra utalt: ha legalább viharmadárnak nézték volna, saját érdekükben. Meg sem hallották, gyönge közhely volt, még azzal a toldalékkal is, hogy a viharmadár elűzése még nem űzi el a vihart.