Egy szüreti levélből

Londonba

 
…Ez már – no lám! – Ronsard-i hattyuk
légiskolája lehetne bőrző tavunk felett!
Ez már a Nagy Időszak. Akarjuk, ne akarjuk:
kertet, házat, hazát, kancsókat, kincseket,
hervatag koszorúnkat – mi is hát! – másra hagyjuk –
zárkózván, estetájt így szivvel is bandukolva,
„ujítók s hagyományőrzők” egyaránt be a sorba,
klasszikus búcsúzenével! akár a régiek…
…Még át-átlebeg az öblön Füredről lágy harangszó.
Majd – villámtalanul már – Somogy felől viharszó,
Nikla felől! – no, halld – mintha még a nagy Óda
zúgna, válaszra várva azon – békétlenül…
…Tollkés, hozzá – golyóstoll; négy kulcs és némi apró –
ennyi, mit kirakok naponként búcsúzóra,
– Styx-díj előlegül –
 
hovatovább már ünnepélyesen.
 
De mivel hát: naponta:
hajlamosan is már némi humorra.
 
(Olyanra, mely rostély-mosolyt
 
hord tartós harc-vigyort.)
 
No meg a vén karóra:
foglárom s ellenőröm. Meg-megfeledkezem
fölhúzni. De nem ez itt: vén személyzetem
 
legöregebbje: jobbkezem,
 
még az otthoni háziszolga.
 
Tapintatosan ő tartja à jour
 
csukló-bilincsemen
 
ama Nagy Időt is, számlálva konokul,
 
hány még a perc a naprakész
 
ítéletig.
 
Halk percegés
 
hangján susogva: csönd, vigyázz;
 
mi haszna,
 
ha fölriad a ház –
 
Nem elég, ha a gazda
 
tehetetlenül éjszakáz?
…„Életem képe ez”! Állni a régi posztot
 
ki-kilép vigaszul a Csillag,
ugyanaz, akit a „pusztai prosztók”
 
Kisholdnak hivtak.
Csősznek – maguk közt – a Vénusz! Ő
a multból épp oly friss-mód lép elő:
 
oly tündökléssel, hogy a jegenyefenyő
 
a parthosszán árnyékot ingat.
Tagadást: nemet ez is – de mire? S kinek? Annak,
aki rég messzibb szóra hallgat?
A hold árnyéka mindig – halotti ország.
 
Lent merevek, de fönt, a főt
féltik a széltől a komor fák.
Veri mind jobbra-balra ormát.
Feszülnek trisztáni vitorlák.
Isten hozzád és Isten hozzád.
Repül gyászhírekkel a Föld.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]