Egy szüreti levélből

Londonba …Ez már – no lám! – Ronsard-i hattyuk légiskolája lehetne bőrző tavunk felett! Ez már a Nagy Időszak. Akarjuk, ne akarjuk: kertet, házat, hazát, kancsókat, kincseket, hervatag koszorúnkat – mi is hát! – másra hagyjuk – zárkózván, estetájt így szivvel is bandukolva, „ujítók s hagyományőrzők” egyaránt be a sorba, klasszikus búcsúzenével! akár a régiek… …Még át-átlebeg az öblön Füredről lágy harangszó. Majd – villámtalanul már – Somogy felől viharszó, Nikla felől! – no, halld – mintha még a nagy Óda zúgna, válaszra várva azon – békétlenül… …Tollkés, hozzá – golyóstoll; négy kulcs és némi apró – ennyi, mit kirakok naponként búcsúzóra, – Styx-díj előlegül –   hovatovább már ünnepélyesen.   De mivel hát: naponta: hajlamosan is már némi humorra.   (Olyanra, mely rostély-mosolyt   hord tartós harc-vigyort.)   No meg a vén karóra: foglárom s ellenőröm. Meg-megfeledkezem fölhúzni. De nem ez itt: vén személyzetem   legöregebbje: jobbkezem,   még az otthoni háziszolga.   Tapintatosan ő tartja à jour   csukló-bilincsemen   ama Nagy Időt is, számlálva konokul,   hány még a perc a naprakész   ítéletig.   Halk percegés   hangján susogva: csönd, vigyázz;   mi haszna,   ha fölriad a ház –   Nem elég, ha a gazda   tehetetlenül éjszakáz? …„Életem képe ez”! Állni a régi posztot   ki-kilép vigaszul a Csillag, ugyanaz, akit a „pusztai prosztók”   Kisholdnak hivtak. Csősznek – maguk közt – a Vénusz! Ő a multból épp oly friss-mód lép elő:   oly tündökléssel, hogy a jegenyefenyő   a parthosszán árnyékot ingat. Tagadást: nemet ez is – de mire? S kinek? Annak, aki rég messzibb szóra hallgat? A hold árnyéka mindig – halotti ország.   Lent merevek, de fönt, a főt féltik a széltől a komor fák. Veri mind jobbra-balra ormát. Feszülnek trisztáni vitorlák. Isten hozzád és Isten hozzád. Repül gyászhírekkel a Föld.