Sors bona

Ajtófélfának döntve vállamat –:

…füleltem: a zajló messzeségben,

mi történik életem alatt. –

Paszternák: Hamlet

Akikre adhatnék: nincsenek itt.

Akiknek dicséretére adok,

akiknek rosszallására adok,

nincsenek itt velem.

Irányithatják rám távcsöveik

még fényt-se-kapott csillagok:

akiknek véleményére adok,

nincsenek körülem.

Akikkel együtt játszottuk a Szerepet

– égi tetszésre – idelenn! –:

nincsenek. Hidegen

küldi huzatát az üres terem.

Valami nyitva feledett

folyosó-végi ablak csapkod

ütemes-ridegen

csontkezű tapsot.

Aki úgy is él, hogy túlél

Aki úgy is él, hogy túlél: adóssá válik. Őnekik

tartozik, kik – úgy miként ő – részük már ki nem vehetik

abból a szép vállalkozásból, mely együtt volt hős föladat!

Állok naponta nyugtalanítóbb kötelezettség-súly alatt.

Elmentek. Egyedül vagyok. Én tudom, ez meg az miért

élt volna vállalva kivégző osztag előtt is: bölcsen élt!

Mert volt elvégzendő olyan, mi alól börtön, síri bolt,

kudarc, mellőzés, száműzés nem mentesit és föl nem old,

nem a feledés, nem a gúny s közöny (mibe egy nemzet sűlyed el).

Én tudom, hogy már a puszta lét (milyen beváltást) szótartást követel.

Kapkodok, járnak le a váltók, tömöm, kezes, a réseket. De ők

csak (úgy várják tőlem a rendezést, mint jégszivű) hitelezők.

Vakulok, gyengülök, dobálom – szórnám szét halom iratom,

aztán: micsoda gőg (s rögeszme) hogy: lám csak én szólíttatom?

Nohát, sok adósságlevél, ti: szélbe ki, szállni, – hinni kort,

lesz aki fölvesz s döbbenettől pirosan olvas: mit tiport,

miket a sárba, amikért, íme,

parancs talán kezesnek lennie!

Szétnézve egy-egy pillanatra még

Hajó a hegyi ház: lent csak a tó

s fönt csak az ég. Az évszakok! Futó

madaraikkal.

És már nem is ők,

a madarak, tavasz-ősz meghozói-elvivői:

mi suhanunk, egyszeri költözők,

időnkből el-kitörni.

Hajó a ház és próbált utasa

visszaint: isten áldjon, kis haza –

Óvjon az Isten és

asszony-ész, férfi-kéz!

Ahol az ősök nyugszanak

(Cecén)

Menetelnek jobbra-balra dőlve

nevük-vesztett szurtos kopjafák

s köztük (libaúsztatóból jőve)

épp oly lépéssel (a nagy időkből)

nevük vesztett, egyelőre

hazatérő sárga kiskacskák.

Egy szüreti levélből

Londonba

…Ez már – no lám! – Ronsard-i hattyuk

légiskolája lehetne bőrző tavunk felett!

Ez már a Nagy Időszak. Akarjuk, ne akarjuk:

kertet, házat, hazát, kancsókat, kincseket,

hervatag koszorúnkat – mi is hát! – másra hagyjuk –

zárkózván, estetájt így szivvel is bandukolva,

„ujítók s hagyományőrzők” egyaránt be a sorba,

klasszikus búcsúzenével! akár a régiek…

…Még át-átlebeg az öblön Füredről lágy harangszó.

Majd – villámtalanul már – Somogy felől viharszó,

Nikla felől! – no, halld – mintha még a nagy Óda

zúgna, válaszra várva azon – békétlenül…

…Tollkés, hozzá – golyóstoll; négy kulcs és némi apró –

ennyi, mit kirakok naponként búcsúzóra,

– Styx-díj előlegül –

hovatovább már ünnepélyesen.

De mivel hát: naponta:

hajlamosan is már némi humorra.

(Olyanra, mely rostély-mosolyt

hord tartós harc-vigyort.)

No meg a vén karóra:

foglárom s ellenőröm. Meg-megfeledkezem

fölhúzni. De nem ez itt: vén személyzetem

legöregebbje: jobbkezem,

még az otthoni háziszolga.

Tapintatosan ő tartja à jour

csukló-bilincsemen

ama Nagy Időt is, számlálva konokul,

hány még a perc a naprakész

ítéletig.

Halk percegés

hangján susogva: csönd, vigyázz;

mi haszna,

ha fölriad a ház –

Nem elég, ha a gazda

tehetetlenül éjszakáz?

…„Életem képe ez”! Állni a régi posztot

ki-kilép vigaszul a Csillag,

ugyanaz, akit a „pusztai prosztók”

Kisholdnak hivtak.

Csősznek – maguk közt – a Vénusz! Ő

a multból épp oly friss-mód lép elő:

oly tündökléssel, hogy a jegenyefenyő

a parthosszán árnyékot ingat.

Tagadást: nemet ez is – de mire? S kinek? Annak,

aki rég messzibb szóra hallgat?

A hold árnyéka mindig – halotti ország.

Lent merevek, de fönt, a főt

féltik a széltől a komor fák.

Veri mind jobbra-balra ormát.

Feszülnek trisztáni vitorlák.

Isten hozzád és Isten hozzád.

Repül gyászhírekkel a Föld.

Saskörmös fenyő

A kínai s japán ecsetforgatóknak

ősi modelljuk: szakadék fölött

puszta sziklaszálról ferdére nőtt

satnya fenyőfa; már ifjan

töpörödött és kérges-görcsös;

gyökere, mint a sasköröm;

maholnap fejjel lefelé csüng.

Szélcsendben is sugárzik belőle –

dehogy is a magánynak az a gőgje,

hogy megbirkózott! s birkózni fog még

a kopárositó hegyi szelekkel

s a füvet éppúgy szálanként kitépő

napsugarakkal – belőle csupán

az árad, és némán az is:

nem számitottam senkire,

s nem is fogok.

Megint egy könyv

„Itt az írás!”-ként

Ajándék.

Készítgettem-szűrtem nekem magam,

betűt betűre házilag. Fél-titkosan

békítgettem csöppenként magam, legyen

úti szeszem, amig rohan,

rohant minden, nem állt meg semmisem!

Csöppenként is, lám, nem remélt ajándék,

akként amiképp csoda-ráadásként

hajnalodik, alkonyodik:

váltja arcjátékát feléd

a Nagymindenség, a Nagysemmiség.

Ahogy cseréli pillantásait:

csöppként villantott tavaszával,

őszével szemezni sem átall

vénen is kacér kedvesként az örök ég,

dalnok-vért ivó szörnyeit

maga mögé terelve: csitt

halljuk, mit énekelne, míg –

S vén széptevője! Mit tehet? Fejet

hajtva köszöni Árionként a kegyet,

hangolja megereszkedett

húrjait, nyomja közelebb ősz

tincsét a még megpendülőkhöz –

Mit válaszol a zeneeszköz?

Peroráció: záróbeszéd

„Vigan burittatom hazám hamujával”

Viszem vége felé rosszhirű munkámat,

Melynek irígység, düh, ellenség megártott;

Tűzzel, füsttel, gánccsal mit jövő továbbront,

Noha rontották már régtül vádak, átkok.

Mert Szkítia-kori űzöttségből vitéz

Vezér híján, voltam, szolga-fi én, merész

Állni kalauznak: bár szétszórt és kevés:

Legyen a vándornép tábor-tömör egész.

Szablya hijján vívtam úgy is ím a tollal,

Toldtam rövid röptét póri virtusokkal.

Követett híven lent csikasz-, fent holló-raj.

Száll hírem síromról szélverte homokkal.

Szálljon egekig bár, ott is e vég-szóra:

„Ne bánts magyar magyart!” – ott se panaszolva,

Mert lehet aliud, ha az a sors bona:

Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra.