Közügy

Hősöket szülő s temető, távoli városból egy hír. S a teaasztalon a tetszetős folyóiratban a fölösleges versek végleg kiürülnek. A zenegépből az opera is híg: fölösleges. Röstellnivaló, amit tovább szellemeskedik gyanutlanul a házigazda. Kristályosodni kezd egy addig alaktalan igazság; röntgenképet ad lényegéről egy zavaros történet-tudósi föltevés, kórokozó áttételeivel. Átvilágul – hasonló csontrendszer-derengtetésben –: mit is rejt társadalmilag: ragályos alkoholizmus, vallási epidémia, depresszió. A sejthasadás törvénye szerint nő az igény újra definiálni: ki a köztolvaj, az osztály- és népáruló, a demagóg, a szó-diarés üzér s könyöklő s mind a törtető: mert hova is? – ez nappalodik elő. Feszültségmérő tűjeként rezzen, de szemmel láthatóan mégis a hitelesség szintje a frissen megjelent értekezésben, vastag regényben, percnyi fölszólalásban, hallgatásban. Műhely s mező ebédszünetében kihull a nyomda-illatú papírlap (épp attól ólom-sulyosan, ami belőle hiányzik) a göcsörtös, de épp azért mindentudó kézből. Mit prédikál a pap? Fölszáll a szószék, mindegyik: úszik parafaként a szófolyamban az össze- összeboruló pillák sásai közt. Talán csak mende-monda az a hír. Fajsúlyt cserél a közeg, amin átsuhan. Ablakrést lel késpenge-élű légvonat. Fagyos hideget húz a szobákba a mint, és köznapi gond lesz a csecsemők jövője messzi tartományokban. De mi is tágul? S különül vízként-olajként? Könnyebb a levegő, vagy nyomasztóbb? Maligán-foka lett a mosolynak. Hőmérő foka tekinteteknek. Etnikai határok rezdülését jelzi szeizmográf-idegzet. Nem is a legriasztóbb az a hír. Függetlenül attól, mit is nyujt, – mint a placebóban a hiedelem – gyógyít vagy árt. Van rossz rövidzárlat. De szaporodik az, amelytől áramszünet helyett vakitóan világít pisla lámpa is. Gyorsabban nyílik segélyre az erszény akkor is, ha lassúbb-szigorúbb számolással zárul bele a pénz. Szerényedik az íny, a has. Nemzedék vállal élni böjtben szűkös szobákban, csak: együtt akadálytalan ismét a hozzátartozóval. Eszmények – mint napsütésben delfinek csoportban – merülnek föl – honnan is? És miképp ily változatlanul? Férfiakra másképp figyel az ifjú nő. Falvak sora mondja álmában bece- névként gyermekkori nevét. Ki tapsol? Országnyi nézőtéren az oldalpillantások, nyálnyelések szavaznak. Ki a jó szomszéd? S ki a rossz? Székreccsenés jelent föl gondolatárnyalatot. Biztonság kezdi fűtőtest-cirpeléssel titkos terjedését. A türelem, mint a mikroszkóp. A fegyelem, mint a látcső. En effet! – „A király meztelen!” Köntösként, koronaként hullnak álszakállul növesztett dísz-szakállak, dísz-talárok, fakulnak emlékművek. Ül a bálvány-szobor, szisszenve minden nyíl-zizzenésre mind jegesebb magányban, Jupiter-lámpák tévé-olimpuszán. Ki tapsol? A hír csöndre int. Mi árad mégis át a testen? Az emlékképek jó-érzésével? A hűség. Jégmozdulatlan arcok váltanak hangvilla-módra eszmét. Félelmetesek tanácsaikkal a tükrök, a szegény (a duplán elárvult) janicsárnak is. L’amour ou l’honneur! Előrevágyó gyermeked előtt is ott a zöld s piros, tisztes eleid törzs-jegyeit vagy letéped róla – ajkáról a nyelvet is, hogy boldoguljon – avagy… de lehet-e boldog igy is, bár a célnál? – monológjukkal milliószám mennek át „– Szeretet vagy becsület?” – a szinen Racine-i hősnők, szájkosárral. Ki az inter- s ki a sovén- (az infra) nacionalista? S kik-mik ők akik vádként süvöltik? Fogalmak vetkeznek kacagtatóbban már, mint az a kövér király s iszonytatóbban, mint kéjre-kész szadisták, ha ágyon már az áldozat, lekötve. Jeges Berezinákon át vacogva hátrálnak filozofiák. Még cáfolható tán a hír. Egyre megy. Az évszakokkal is más a viszony, országrészekként bár. Önbizalom, majd bizalom társaidban: ez kerekít látóhatárt s jövendőt. Villámkisülés nélkül tisztul a lég s e kohézió világrajötte nem kisebb rejtelem, mint egy születés. Hol van még Echo? A technika terjedése kiöli az erdők rejlő s rejtő csodáit. Némul a Visszhang Istennője. Süketnek térképezett rengetegen át jő, tapogat kérdéseivel a tétova hír. Itt-ott halkan, amott dörrenve felel emberi szót a vadon.