Dervis

I Az volna mégis a csoda,   e földi legnagyobb: egyszer csak megvisszhangzana   egy ország: hang vagyok! S enyém e hang és – rab világ,   mózesi szirtfalad – hisz úgy öl már a szomjuság! –   éltetőn kifakad. Száj vagyok, mellyel, nagyvilág,   nép szól hozzád, olyat, hogy álmából – olyat kiált –   maga is fölriad. (Az lenne boldog csoda, ha   nyitná is rá fülét- szivét pap, kondás, katona,   közeli, messzi nép.) Rendtevő szavak! Fülleteg   őserdőt, láp-vidék kór-poklait mérnökileg   csatornázó igék!   II Hány volt hanggal is szótalan   hangadó itt, konok hittel úgy végül, ahogyan   dervis dalol s forog. Mert leckét én is, csillagok,   vakító tanterem, kerengve kinek csaholok   fölvetve eb-fejem? Leckét? Hol hű szóra viszály   csap föl s félsz pisszeget? „Hazámnak hangja gyenge bár   de néma”… – Hidegebb elmét, öreg, hisz egy füszál   visszhangja nem rezeg! Szóértés hangja gyenge bár,   de néma nem leszek.   III Ahelyt se? – tudod! – mely körül,   nép ki temetni jött, könnyet csupán azért törül:   mért nem lett „jussa” több. Hol szinészmód sír mind, amig   mind le nem keverül oly mélyre, hova – hallatik   bár jaj – nem hat le fül.