Szőnyi István teremtett világa

1 Csupa jövővel telve olyan szűz-tiszta ez a lány,   hogy első látásra már messze-vissza   anyám puha öléig ismerős.   2 Mitől oly szelíd ez a táj?   Mert a férfi keze erős.   3 Ím hát sorsunkról egyenként a kép, mely azzal is szép, hogy beszéd: halkan s magyarul s mégis érthetően minden földrészen és minden időben.   4 Karmesterpálca az ecset. Festők, dalt is teremtsetek.   5 Sajkába települ a napszámos család s úgy megy pihenve, hogy mégis, de mégis   a leves mellé egy kis melegebb jövő várja odaát.   6 Kevés a pénz, növekszik a remény. Bízva néz össze az alku elején a drága borjú s még drágább tehén. Világ vétkét magára így veszi kétoldalt a két pénztelen szegény.   7 Borul, de nem zokog még a világ. Csupa könny, de még nem kiált. Kapkodva, mint a vízbefuló szed magába egy-egy utolsó tündéri percet: egy boldog haza legét, mely szégyen, hogy nem volt soha!   8 Munkából haza úgy ballagni: ott van   az otthon már minden tagodban.   9 Az életünkben semmi sincs helyén. A teremtésben nincs meg már a rend. A szívben sincs semmi helyén. Az emberek közt nincs meg még a rend. De ha férfi szól róla, úgy beszéljen, mint vitorlásnak a szél, mint ha a szélben jaj bőgi már, hogy legszebb hang a csend. Élek s van mégis mit remélnem. Helyét kereste s meglelte a fa, szerényen áll, neki lett igaza. Ha rombadőlt is, ujra rakható   kert, ház, haza – S csak egy a titka: kezdd el.   Fiadnak kell folytatnia. Azért némán, mert tele tervvel ballag cél felé a folyó.   Neki dolgozik az idő.   S neked is, harc-türő.   10 A föld is tudja, nem csupán te, hogy   – mi a dolog   számunkra is, velünk is.   Hull mindenünk itt.   Semmink se fogy.