Kéz a ködben

Az Ady-év nyitányául

 
Valami jótét tenyér mégis
munkál e gomolygó ködökben.
Egybe gyúrna valamit ujra,
úgy, ahogy együtt tán sosem volt.
Hű tenyér dolgozik ködökben,
puhábban, mint a szívben, agyban
az elvágyódás – hova is?
Honvágy nem földrajzi hazába.
Ahogy az ifjú szerelem,
midőn még csak keresi tárgyát,
csak gyúrja, nem másképp, ahogy
szobrász-főben tervét az ihlet.
Kilencszázhetvenhét legelső
napján, hogy hó alatt lapály s hegy,
vár tollvonást fehér lap úgy, mint
hóekéktől utat az ország.
Gyengébben, mint gyerek-marok, ha
hóból rak embert; finomabban,
mint fájó hason orvos-ujjbegy:
biztat az a ködbeli nagy kéz.
Dolgozik itt s oly messzenyulva,
hova repülő-út is több nap:
tapint túl minden út-határon,
időt dagaszt nagy anyakéz.
Láttam menekülők vonatját,
utca-sort futni éji méccsel.
Láttam vagon-várost, maláji
dzsunkák gyanánt ringva a létben.
Száz útját a szétszóratásnak.
Deportáltak és hadifoglyok
lassú menetét messzi dombra
giliszta-rángással – hova?
Tudd te a választ: földbe? tűzbe?
Munkál mégis az a szivósan
összedolgozó két tenyér.
Épít már a simogatás is?
Ennyi menedék-vágy is ország?
Aranylik a köd, megvilágol.
Gyúródik bele lám Nap is, mint
tojássárgája kalácstésztába.
Más lesz a jövő, mint a mult.
Nem igaz, hogy erőtlen elhal
költő-nyelvről is az ige.
Láttam meghajszoltak szemében
kérdésként: villanhat-e kínjuk?
Puskatusos nép-cserélőket.
Rács mögül jajt is csak jelelve.
Forog a köd, alakul mégis.
Összeáll, ami összeillik
több napnyi légút-távolából
a hontalanok birodalma.
Kigomolyog a szentek és
költők várta és védte ország.
Ady s a Boldogasszony arca
villog a pára-lobogókon.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]