Aranytaps
|
Sinkovits Imre ünnepére
| Egy szakmában sem találtam annyi |
| mint a jó szinészek között. |
|
| Ahány szerep, megannyi véső kifaragni |
| terméskőből: természet-adta |
| ősanyagunkból méltó önmagunkat. |
| Ahány szerep, megannyi gyónás, |
| megszabadulni – nem egy-egy bűnünktől: |
| teljes ördögi – rosszabbik – felünktől. |
| Veszélyes játék részesei vagytok |
| ti, napi jellem-formálók! Mert hová visz |
| ez a – hogy mondjuk? – jellemesedés? |
| Hányszor ijesztett – fejlődésetek. |
|
| Mert kohó is a szinpad! Vagy aranyat |
| olvaszt, vagy tartalom híján salakká |
| éget a végén. Elbukik ezen |
| a tűzpróbán bár dicsfény közepette |
| a balek, a ripacs, mind az, aki |
| csak kelleti magát, riszál, s nem úgy |
| alakít, hogy maga is alakuljon, |
| ráérezve, hogy szent bár az a deszka: |
| lépcső csupán, magasabb szintre, a |
| nép, nemzet, a végzet szine elé. |
|
| Szinpad az egész emberi világ. |
| Sok-arcuak ti, minél magasabbra |
| nőttök föl mestereknek, bent a szív, |
| mennyi a példa, érlelődik annál |
| gyermekiesebbé, meztelenebbé, |
| védtelenebbé, féltenivalóbbá! |
| De járhat-e másképp „magát-adó”: |
| naptárlevélként mindnyájunkról az |
| arcot s veti el álarcként, ha nincs |
| mögötte hűség, örök emberi |
| s e-földi! olyan, melyért ünnepelve |
| egy egész nép, ki mosollyal, ki karral, |
| de mindenki szorosan szívre |
| ölel ma, büszkeségünk, kedves Imre! |
|
|
|