Hójelentés

Halottak Napja s dől a hó!
A bolyhos-cafatos puha,
a november elején már sűrű hó!
Milyen csunya,
milyen csúfan tolakodó,
tülekedő, helyt-foglaló.
Hivatlanul üli meg az üdezöld gyepet,
a még nyárian lengeteg
forzíciát. Februárhoz volna való.
Rázza magáról, mint a kutya a vizet
a friss-ültetés tulipánfa, úgy vacog.
Harcol akként a szüretvégi tarka kert, ahogy
a ráugrott maláj tigrissel az elefánt s bivaly,
mikor már háttal földre rogy.
Hörög az erőszaktevő fehér vihar.
Haragvó lángra szítva
izzik a birs, a mandula, a szilva.
Nem halványul, nem oltódik a szín
a gyümölcsfák szívós levelű ágain.
Csak a körte rongymeze kormos-bakacsin.
De küzd az is – mind – sziszegve-visítva!
Dől a hó másodnapja. S rá most még a szél!
Befúva minden út.
De a koldus sírokra is szekfüfehér
koszorút, halom koszorút,
krizanténfehér koszorúkat hord a szél.
Egyenlő mind, ki odalenn – a holtak tányérjából él!
És ott legtarkábbak a lombok,
hol az ág terhe már leomlott,
prüszköl mind a megmosdatott levél –
gyermekfrissre csípte képüket a tél.
Mint repülő-uton a felhők,
sűrül a hó világ-kavaróan.
„Párját ritkító frontátvonulás”
mentik magukat a mentők.
Utat törve a forgalomban
sikít a város ütőereiben is a veszély, a láz.
Egyhelyben zeng tülkölés, sipolás.
Gyolcsfehér színtől sötétül az ablak,
föllebbentve a gyermekkort, mikor
szemünkre hátulról kacsók tapadtak –
Hirtelen – rigó? Fütty dallama szól
a kavargás téboly-bokraiból –
ki lesz megmondhatója annak
hogy most-e, vagy valamikor,
itt melletted, vagy valahol
s hogy dicsér-e, vagy gúnyol.
Ki se indultunk – először mióta is? –
 
még ha tán
fájdalom és orvos engedte volna is
 
(tíz heti ágyőrzés után):
nem mentünk ki a temetőbe az idén.
Pisla emlék gyanánt
vágyunkban gyúl csak gyertyafény,
nemcsak a farkasréti két szerény
sírkő tövén –
évekre vissza hány s hány pici láng
ébresztően, emeltetően,
lobog hajdan-volt temetőkben,
hova gyermekként bennünket kivittek,
amiként kivittük kicsinyeinket
mi is ezen a – krisztusi? – pogány:
örök vigaszt világló éjszakán!
Ahol jótermőre már szöllő se nőtt,
takarékos szűkebb honom
dombtetőkön, hegyormokon
kerített temetőt.
Pásztor-tüzek, szellemtüzek –
tágabb társulást keresvén
valamennyi hírt vett s üzent,
nyujtottak példaként kezet
a lapály falvai felett
e túlvilággal szomszédozó estén.
Ezek neveltek, vagyis hogy emeltek.
…„Nyitva mind messzibb kört szemednek”
hallik nevetés az emlékezet
forró drótján át, majd vénasszonyos hang –
„Ha nem megyünk ki,
ők lopakodnak
hozzánk a holtak
éjjente tyúkjainkat űzni,
teheneink tejét kiszopják,
kémény sonkáját falatozzák.”
Rendje van mindennek. S ha nem
 
övék a padlás és az ország,
ők lesznek többen, nemcsak odafenn
a hegyen, de idelenn, idebenn.
Mindennek rendje van.
Nem mentünk ki, fölmenthetem magam.
De ki se lépve a fütött szobából,
kint vagyunk. Falainkon is át
ránk törnek a fehér bikák,
ágaskodnak fölénk is,
megsemmisül közel és távol
hátrálhatunk, ugrik a tigris –
rázhatja fejünk, űzheti karunk
– riadtabban, mint őszi lomb s virág –
dől a hó, ropogtat a hó –
ha megfutunk, ha maradunk,
csontjában ropog ez az egy világ,
mely hozzánk volt való,
egy még a jó, hogy kéz kézben vagyunk,
együtt, az még a jó.
 

1980. november 2–3.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]