Hójelentés
| Halottak Napja s dől a hó! |
| a november elején már sűrű hó! |
| Hivatlanul üli meg az üdezöld gyepet, |
| forzíciát. Februárhoz volna való. |
|
| Rázza magáról, mint a kutya a vizet |
| a friss-ültetés tulipánfa, úgy vacog. |
| Harcol akként a szüretvégi tarka kert, ahogy |
| a ráugrott maláj tigrissel az elefánt s bivaly, |
| mikor már háttal földre rogy. |
| Hörög az erőszaktevő fehér vihar. |
|
| izzik a birs, a mandula, a szilva. |
| Nem halványul, nem oltódik a szín |
| a gyümölcsfák szívós levelű ágain. |
| Csak a körte rongymeze kormos-bakacsin. |
| De küzd az is – mind – sziszegve-visítva! |
|
| Dől a hó másodnapja. S rá most még a szél! |
| De a koldus sírokra is szekfüfehér |
| koszorút, halom koszorút, |
| krizanténfehér koszorúkat hord a szél. |
| Egyenlő mind, ki odalenn – a holtak tányérjából él! |
|
| És ott legtarkábbak a lombok, |
| hol az ág terhe már leomlott, |
| prüszköl mind a megmosdatott levél – |
| gyermekfrissre csípte képüket a tél. |
|
| Mint repülő-uton a felhők, |
| sűrül a hó világ-kavaróan. |
| „Párját ritkító frontátvonulás” |
| sikít a város ütőereiben is a veszély, a láz. |
| Egyhelyben zeng tülkölés, sipolás. |
| Gyolcsfehér színtől sötétül az ablak, |
| föllebbentve a gyermekkort, mikor |
| szemünkre hátulról kacsók tapadtak – |
| Hirtelen – rigó? Fütty dallama szól |
| a kavargás téboly-bokraiból – |
| ki lesz megmondhatója annak |
| hogy most-e, vagy valamikor, |
| itt melletted, vagy valahol |
| s hogy dicsér-e, vagy gúnyol. |
|
| Ki se indultunk – először mióta is? – |
| fájdalom és orvos engedte volna is |
|
(tíz heti ágyőrzés után): |
| nem mentünk ki a temetőbe az idén. |
| vágyunkban gyúl csak gyertyafény, |
| nemcsak a farkasréti két szerény |
| évekre vissza hány s hány pici láng |
| lobog hajdan-volt temetőkben, |
| hova gyermekként bennünket kivittek, |
| amiként kivittük kicsinyeinket |
| mi is ezen a – krisztusi? – pogány: |
| örök vigaszt világló éjszakán! |
|
| Ahol jótermőre már szöllő se nőtt, |
| Pásztor-tüzek, szellemtüzek – |
| tágabb társulást keresvén |
| valamennyi hírt vett s üzent, |
| nyujtottak példaként kezet |
| e túlvilággal szomszédozó estén. |
| Ezek neveltek, vagyis hogy emeltek. |
| …„Nyitva mind messzibb kört szemednek” |
| hallik nevetés az emlékezet |
| forró drótján át, majd vénasszonyos hang – |
|
| éjjente tyúkjainkat űzni, |
| teheneink tejét kiszopják, |
| kémény sonkáját falatozzák.” |
| Rendje van mindennek. S ha nem |
|
övék a padlás és az ország, |
| ők lesznek többen, nemcsak odafenn |
| a hegyen, de idelenn, idebenn. |
|
| Nem mentünk ki, fölmenthetem magam. |
| De ki se lépve a fütött szobából, |
| kint vagyunk. Falainkon is át |
| ránk törnek a fehér bikák, |
| megsemmisül közel és távol |
| hátrálhatunk, ugrik a tigris – |
| rázhatja fejünk, űzheti karunk |
| – riadtabban, mint őszi lomb s virág – |
| dől a hó, ropogtat a hó – |
| ha megfutunk, ha maradunk, |
| csontjában ropog ez az egy világ, |
| egy még a jó, hogy kéz kézben vagyunk, |
|
|
|