Idegenvezetés

E térdigérő várromok, az alapjukig szétszórt templomok: nem a végromlás nyomai ezen a tájon – gyökerek ezek itt: mind a mai napig nedvdusak; igy a kripta-törmelékek sem azt összegezik, hogy ami leomlott, fölrakhatatlan. Tegnap és hajdan aratott, igen, Újévtől Szilveszterig, látástól vakulásig, de még holdfényben is a jó-kaszás Idő, de kihajt a tors a tarlón, a törzs az erdőn – magyarázzák, vélik maguk is a ciceroneként elősündörgő bennszülöttek. Kihajt, kihajt még a föld alól a megmunkált arany, a faragott kép, a porfir oszlop. A diadalív! az elvesztett csaták terén – A példaadó hős vezéreket dicsfényű mennybe húzza fölfelé százával a hóhér kötél – Az iszapfedte nyomdatermek, egyetemek, paloták lélekzenek még odalent. E szétszórt tégladarabok, csontkupacok – hétpróbás műemlékeink – nem a szemnek – erre emelj elméd elé látcsövet, ki itt megállsz – nem a szemnek, nem látványul beszélnek erőfeszitésről, inszakadásig, hanem hűségről, hiábavalóságig, tisztességről – így sem föladhatóról. – Ezt belelátóan forgathatnak filmet valamiféle megláttató előhívóval a mult nyelvén tudók. Kutyaszimattal előkaparható elixirről a törzs nyelvén tudók.